Körutazás a bolíviai sivatagban (3/3)
– A Laguna Hondatól a Salvador Dali sivatagig és tovább
Az előző rész itt olvasható
Történt: 2019. április
Az előző részt a Cañapa-tónál fejeztük be. Számtalan kisebb nagyobb tó van ezen a vidéken, mi csak egy töredékét láttuk. De bármelyik mellett is kötöttünk ki, káprázatos látvány fogadott mindig.
Ez például a 4.114 méter magasságban fekvő Laguna Honda, amelynek a neve „mély”-et (is) jelent, …
… pedig csupán 10 cm (!!!) az átlagmélysége. A környékbeli tavakra is jellemző, hogy viszonylag nagy kiterjedésűek, viszont meglehetősen sekélyek, így kiváló élőhelyek a flamingók számára. Ugyanis ezek a tavak algásodásra nagyon alkalmasak, ami fontos tápanyag a flamingóknak.
A sivatagban nagyjából sehol nincs térerő így üdítő kivétel volt, amikor a Hedionda-tó melletti rövid megállónál, a néhány épületből álló település bejáratánál a WiFi feliratot megpillanthattuk.
De robogunk is tovább. A homokos talajon fontos kritérium, hogy el se indulj, ha nincs négykerék meghajtású autó alattad, és azt nem hajtod legalább 60-80 km-es sebességgel. Különben beleragadsz, aztán várhatod, mire valaki „épp arra jár” és megment.
Még ezen a kietlen tájon – ahol ameddig csak ellát, alig vesz észre a gyakorlatlan szem bármilyen növényzetet – is található nem egy állatfaj. Ilyenek a fenti képen látható vikunyák, a perui vizcacha (macskanyúl) és a zorro andino (Culpeo pamparóka).
Odaértünk az Árbol de Piedra (Kőfa) és környéke sziklaképződményeihez. Ez a Siloli altiplano homokdűnékből nyúlik ki, nagyjából 7 m magasan. Ahogyan a Wikipedia cikkében olvasható: „… satnya fa alakja, különösen a vékony szár, az erős szélnek köszönhető, amely homokot hord és erodálja a puha homokkövet.”
A Laguna Colorado (Vörös-tó) a következő állomás (ismét egy Wikipedia cikkből idézek), „… amelynek vizét a Dunaliella salina nevű alga vörösre festi. A szín árnyalata függ a fényerősségtől, ezáltal a napszaktól is. A sós vizű, sekély (35–90 centi mély) tó a tenger szintje felett körülbelül 4160 méterrel [fekszik]. Különböző források szerint 15 000 vagy 6000 hektáros területét bóraxtartalmú fehér sószigetek tarkítják. …
… A tó másik különlegessége, hogy nyáron rengeteg flamingót vonz. Környékét helyenként sólerakódásokkal fedett kősivatag jellemzi. Reggelente a hőmérséklet gyakran süllyed fagypont alá, de nyáron napközben a levegő jelentősen felmelegedik.”
Ezt a fagypont alatti hőmérsékletet mi is megtapasztaltuk. Ugyanis az éjszakát a környék egyetlen szálláslehetőségén, egy menedékházban töltöttük, ahol nagyon jól jött, hogy egy több centi vastag hatalmas takaró fogadott minket a fűtetlen szobában, amelyben amikor fölnéztünk csupán egy áttetsző vékony műanyagtető szolgált födémként. Amikor hajnali 4 körül ébresztettek minket, nagyjából -4°C volt a szobánkban.
De megérte még napkelte előtt felkelni, …
… mert elvittek minket a környéken található gejzírekhez, amelyek csak ebben a napszakban törnek elő. Meggémberedett ujjakkal, de így is csak az autók fényszórói segítségével sikerült valamennyire használható képet készíteni a jelenségről.
A hajnali hidegben szerencsére gyorsan továbbindultunk …
… és a napfelkelte csodás kontrasztként már a Termas de Polques nevű termálforrásnál ért minket, …
… ahol kb. 40 fokos vízben egy fél órát ázva tudtuk az éjszakai -4 fokos szálláson átfagyott csontjainkat kiengedni.
A külső hőmérséklet ott már elérte a legalább +5°C-ot! Egyszerűen zseniális volt!
Ez már a Salvador Dali sivatagnak nevezett völgy, melynek nevét a híres festő szürreális képei ihlették.
A terület 4750 m magasan a tengerszint felett fekszik kb. 110 négyzetkilométeren.
Volt már szó róla, milyen fontos, milyen autóval, hogyan közlekedünk ebben a sivatagban. Az is elengedhetetlen, hogy soha ne egyedül induljunk útnak, hanem mindig konvojban, azaz legalább 3-4 autó együtt induljon.
A sivatagi utakon bármely pillanatban előfordulhat egy olyan esemény, ami miatt az autó és utasai nem tudnak továbbmenni. Ez a képen látható kerékprobléma szerencsére nem a mi autónkkal történt, hanem egy velünk szemben, az ellentétes irányba közlekedő konvoj egyik tagjával, de magától értetődően a mi konvojunk is megállt, kell-e, tudunk-e bármiben segíteni.
Túránk legdélibb pontja a Laguna Verde (Zöld-tó) volt, egy sós tó az 5868 méter magas Licancabur vulkán lábánál, ami egyébként a chilei és bolíviai határt is jelöli, fele-fele a két ország része. Innen már csak további 50 km-t kellett volna autóznunk (létezik olyan túra, aminek ez a kitérő is része), hogy odaérjünk a chilei Atacama-sivatagba, ott is San Pedro de Atacamaba. Talán majd valamikor arról is írok egy cikkben, hiszen még 1997. szeptemberében jártam ott. Ez a vulkán egy hármas határ csücskében taláható, hiszen Argentinába is át lehet itt jutni a határátkelőn, és újabb kb. 150 kilométer megtételével eljutni a Jujuy tartományba, megnézni az ott található Salar Grandét (ismét másik cikk témája, 2016-ban jártunk ott).
„A Laguna Verde egy tó 4310 méteres magasságban. Területe 7,5 négyzetkilométer, mélysége 5,4 méter …. Arzén és más ásványok ásványi szuszpenzióit tartalmazza, amelyek színt adnak a tó vizének. Színe a türkiztől a sötét smaragdig változik, attól függően, hogy a tóban a szelek milyen zavart okoznak az üledékekben. …. [A vulkán termelte] geotermikus hő felmelegíti a vizeket, amelyek aztán forrásokon keresztül a Laguna Blancába jutnak, a tavakat egyébként a havazás táplálja. A tó vízgyűjtő területe körülbelül 776 négyzetkilométer.„ (Wikipedia)
Nekünk nem volt szerencsénk, a víz színe inkább szürke mintsem zöld volt épp akkor.
Már visszafelé autózva Uyuni felé álltunk meg a túránk utolsó látnivalójánál. Ez a Bosque de Piedras (Kőerdő) nevet kapta.
A Kőerdő területén évmilliókon keresztül a szél és a víz kombinációja bonyolult formákká faragta a sziklákat, fantasztikus tájat alkotva. Ahogy sétálsz az erdőben, lenyűgöznek a tornyosuló kőoszlopok és a szokatlan sziklaképződmények, amelyek látszólag dacolnak a gravitációval.
A sziklák változatos alakúak és méretűek, némelyik állatokra vagy emberi alakokra emlékeztet. Az egyedi formák megmozgatják a látogatók fantáziáját, így igazán varázslatos élményt nyújtanak.
Természeti szépségén túl a Bosque de Piedras kulturális jelentőséggel is bír. A sziklákat régóta szentnek tekintik a helyi bennszülött közösségek, akik úgy vélik, hogy azok spirituális erővel bírnak.
Sok látogató jön a kőerdőbe, hogy megtapasztalja a kövekből áradó energiát és nyugalmat, amely összekapcsolódik a szomszéd városka, Calala kulturális örökségével.
Visszaértünk Uyuniba, ezzel a sivatagi túránk végetért. Mivel a világon annyi mindent lehetne még megnézni, felfedezni, szinte soha nem megyek vissza oda, ahol egyszer már jártam. A bolíviai sivatag annyira nagy szám, hogy nálam valószínűleg a kivételek (nem túl hosszú) sorát fogja bővíteni.
