Ayacucho világa (1/5)
– élő tradíciók
Történt: 2024. augusztus
Ismét kihasználtuk az augusztus 20-a körüli ünnepnapokat egy nagyobb kirándulásra. Ezúttal egy olyan városban, Ayacuchoban és környékén töltöttünk el négy napot, amely a hagyományőrzés egyik vagy tán a legnagyobb fellegvára Peruban. Az itt átéltekről szól ez az ötrészes kis sorozat.
Ayacucho egy közúton nem túl könnyen megközelíthető, 200.000+ lakosú város az Andokban, 2761 m-es magasságban. Limától csupán 550 km-t kell autózni, ami az ország méreteit tekintve egyáltalán nem sok, de ez az útviszonyok miatt bizony 10 órájába kerül az utasnak. Mi ezért inkább a gyakori légijáratok egyikét választottuk, amivel egy óra alatt odaértünk.
A város látképe a környező hegyekről
Ayacucho ugyan meglehetősen szélesre szétterül, minket viszont, mint „minden rendes turistát” elsősorban a régi városmag érdekelt. Nem meglepő módon a főtéren (Plaza Mayor) kezdtük az ismerkedést, már csak azért is, mert a szállásunk is a főtér egyik árkádos épületében kapott helyet.
A főtér (Plaza Mayor), …
… a függetlenségi harcok egyik tábornokának lovasszobrával
A tér közepén egy száz éve, a bolíviai állam által köszönetképpen adományozott lovasszobor áll. A szoboralak pedig azt a tábornokot, Antonio José de Sucre marsallt mintázza, aki a Peru függetlenségéért vívott döntő csatát, az ayacuchoi csatát vezette 1824-ben. Erről a csatáról majd lesz még szó ennek a cikksorozatnak egy későbbi fejezetében.
A Casona Castilla Zamora (La Higuera), mellette a katedrális a főtéren
A főteret körülvevő épületek mind a XVI. században épültek, aminek a középkori hangulatát máig sikerült megőrizni.
Árkádsor a főteret körülvevő épületekben, középen a ViaVia Hotel épülete
A kalapok …
Már több cikkben említettem (pl. itt), mennyire át- meg átszövi a peruiak életét a vallás. Az ország lakói szinte mindent félretéve ünneplik a húsvétot, egy hétig minden a körmenetekről szól. Ezeknek is a leghíresebbje és legfontosabbja Ayacucho-ban zajlik, ahol ilyenkor 100.000 főt meghaladó turistaáradat is megjelenik. Érdekelne ugyan engem is egy ilyen, de a tömegiszonyom inkább visszatart tőle, ezért is szándékosan nem a húsvét körüli napokat választottuk az ideutazásra.
A városról egyébként is azt lehet olvasni, hogy szinte bármikor érkezik az ember, mindig belebotlik valami „fiesta”-ba, amit a helyiek épp tartanak. Ezt hittem is meg nem is, de nem számítottam rá, hogy tényleg ennyire igaz.
A szállásunkon a reggelizőhelyet a főtérre nyíló emeleti teraszon rendezték be, így tapasztalhattuk, hogy a két hétvégi napon, szombaton és vasárnap, összesen három alkalommal is tartottak mindenféle csoportok az égvilágon mindenféle felvonulást reggel nyolctól, jó kis csinnadrattával.
Én csak a harmadiknál szaladtam le a teraszról, hogy képeket készítsek, és nem is tudok beszámolni arról, vajon mi volt a felvonulás célja vagy apropója.
Az viszont egyértelmű volt, hogy a résztvevők jókedve és lelkesedése határtalan.
Nekem leginkább a hölgyek kalapjai tetszettek meg, ami erre a vidékre jellemző viselet. Persze nem az egyetlen típus!
Itt vannak például ezek a száraz- vagy művirággal díszített kalapok is, amelyeket a városkörnyéki falvakban hordanak, …
… vagy azok a további típusok, amelyek viselőit itt-ott lencsevégre kaptam.
… és a fagylalt
Nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy a fagylaltot és / vagy süteményeket jellegzetes népviseletben áruló hölgyek a főtér körül …
… vajon csak hagyományőrzésből és vevőcsalogatás céljából hordják-e azt, vagy ez számukra egy megszokott mindennapi viselet. A fenti képeken látható hölgyek a kecsua nyelven muyuchi-nak nevezett helyi fagylaltkészítményt árusították. A muyuchi hagyományos típusát jéggel megrakott dézsákban forgatott edényekből mérték ki poharakba a vásárlók számára.
Lehetett reggel épp csak 12 °C vagy később napközben jóval több, bármerre néztünk mindenki fagylaltot nyalt. Elképedtünk azon, hogy a főtér és annak mondjuk 200 m-es körzetében minimum 30-40 fagylaltárust és fagylaltozót tudtunk volna megszámolni, hihetetlen fagylalttömeggel megrakodva. Ez persze csak a főtér és környékének „fagylalthelyzete”, a város többi része is telis tele fagylaltárusokkal.
A régi városmag több utcájából is kitiltották már a járműveket és átadták a sétálóknak.
A városközpont legbelső 500 méteres körzetébe nem engedik be, de egyébként számtalan mototaxi közlekedik az utakon.
Ezek az Ázsiában és Afrikában tuk-tuknak, Peruban mototaxinak nevezett járgányok itt is rendkívül népszerűek. Ennek persze a rendkívül olcsó viteldíj az oka. Mi is használtuk egyszer, a kb. 2 km-es útra 4 sol, azaz kevesebb, mint 400 Ft volt a viteldíj. Ayacuchoban ráadásul szinte egyáltalán nem láttunk lepukkant öreg darabokat. Amelyikbe beültünk az épp egy teljesen új jármű volt. Meg is kérdeztem, mennyiért lehet egy ilyet megvenni. A sofőr azt mondta, 27.000 solt fizetett érte, amit a legegyszerűbb százzal szorozni.
Kézművesek birodalma
Ez a vidék messzeföldön, de Peruban legalábbis biztosan híres arról is, milyen változatos formákban készítenek népművészeti termékeket (artesanía). Peruszerte bármerre jártunk eddig, mindenhol dívik ezek készítése és tonnaszámra folyó árusítása. Ayacucho ebben mindenképp kiemelkedő szerepet visz. Egyrészt a sokféleségben, és itt csak felsorolom a típusokat: gobelin, kerámia (erről még lesz szó egy másik cikkben), kőszobrászat (úgynevezett huamangai kővel, ami egyfajta alabástrom), fafaragás, ezüst- és fémművesség, bádogosság, bőrdíszművesség, sarhua táblakészítés (ami egy hagyományos festett, a közösség életképeit ábrázoló fatábla), viaszművesség, szirom- és fűrészporszőnyeg-készítés, mézeskalács-készítés, lopótökfaragás, ruhakészítés az evidéken járt olló-tánchoz és nem utolsó sorban, sőt elsőként mindenek előtt a retablo készítés.
Mi az a retablo? Eredetileg a spanyol templomokban, már a XI. században használt oltártábla típus, „egy sok szoborral gazdagon díszített, gyakran a szentélyboltozatig érő oltárfelépítmény”. Ebből lett a ma már peruszerte tömegével árusított dísztárgy piciben (akár hűtőmágnesként) és nagyban (akár asztalméretben). Mindez Ayacuchoból indult ki, mégpedig egy Joaquín López Antay nevű népművész munkáiból kiindulva.
Az ő háza ma már múzeum, amelyben meg lehet egy kicsit ismerkedni a műfajjal. Mint a fentiekből kiderülhetett, a retablok eredetileg kizárólag vallási témákat dolgoztak fel.
Ayacuchoi hagyományos retablo a XIX. századból
Joaquín López Antay retablo-készítő első nem vallásos témájú munkája
Joaquín López Antay volt az első, aki 1930 táján a munkáiban először ötvözte – párhuzamba vonta – a vallásos témákat a világiakkal, majd kizárólag világi témájú retablókat is készített.
A munkái széles körben ismertté és elismerté tették, sőt 1976-ban ő volt az első, aki népművészként megkapta a Nemzeti Kulturáért-díjat (Premio Nacional de Cultura). Díjazása óriási vitát váltott ki Peruban. Művészet-e az, amit Antay művel, művészet-e a népművészet, szabad-e olyan embert így díjazni, aki nem csak nem tanulta a művészetet, de még írni sem tanult meg? Valószínűleg a vitát nem sikerült eldönteni, vagy a tagadók véleménye győzött, mert azóta sem kapott egyetlen más népművész sem ilyen díjat. Antay viszont 1978-ban, 81 évesen megtanult írni-olvasni.
Az alábbiakban következzen Joaquín López Antay három eredeti munkája, amelyek a múzeumba vannak kiállítva.
A retablo-divat
Antay sikereinek hatására a fia, sőt az unokája is híres retabló-készítő lett, sőt hihetetlen nagy kultusza lett ezeknek a daraboknak országszerte. Nem jártunk még olyan helyen Peruban, ahol az artesaníákban (kézműves vásárokban) ne találkoztunk volna retablókkal minden mennyiségben. Ha a vásározók épp egy templom mellett ütötték fel a standjukat, akkor a retablók többnyire vallásos témájúak maradnak, de mindenhol máshol inkább a vidék témáit, népi jeleneteket ábrázolnak.
Az előbb bemutatott múzeumban is volt természetesen egy boltocska, ahol vagy százféle méretű és témájú retablóból lehett válogatni. Két kép ezekről:
Alátámasztásul, milyen nagy divatja van ezeknek a dísztárgyaknak, álljon itt két további fotó. Az óváros egyik utcájában bukkantunk erre a boltra, amely egy másik retablo-készítő népművész, Arturo Ramos munkáit árusítja és bizonyára meg is él belőle.
Ebbe a cikkbe több nem fér bele, így a városi sétánkról majd a következőben írok. Ide csak négy fotót teszek kedvcsinálónak.
A következő részben szó lesz Ayacucho 33 (!!!), túlnyomórészt középkori templomáról, hangulatos utcáiról és kapualjairól, sok-sok fotóval.
