A Nor Yauyos-Cochas tájrezervátum csodái (3/5)
– Tincotól Vilcaig
Az előző rész itt olvasható
Történt: 2024. július
Az előző részt azzal zártam, hogy egy több órás autóút utolsó részét már teljes sötétségben tettük meg, tehát a szállásunkra is sötétben érkeztünk. Így csak sejtéseink lehettek arról, vajon milyen lehet a táj körülöttünk.
Amikor reggel felébredtünk, gyorsan kinéztünk az ablakon, és meglepetve vettük észre, hogy két láma ül az ablakunk előtt:
Persze hamar kimentünk körülnézni is, és tapasztaltuk, hogy a szállásunk egy gyorsfolyású folyópart mentén áll, csodás sziklás hegyek között. Ha még a nap is süt (és gyönyörű időnk volt azokban a napokban), akkor a turista kedve mindig vidám. Erre rátett még egy lapáttal, hogy a Hotel Villarma, ahol megszálltunk egy kitűnő választás volt, kirándulásunk messze legjobb pihenőhelye. A kényelmes szobák is fontosak ilyenkor, de itt külön említést teszek a nagyon jó konyhájukról. A specialitásuk az alpakából készült fogások, nos az alpaka steak után mindketten megnyaltuk mind a 10 ujjunkat!!!
No de nem azért mentünk oda, hogy az egész napot a szállodában töltsük, tehát a hely vezetőjének, Alfredonak a tanácsait megfogadva első nap egy olyan túrát választottunk, amely Tincotól (ebben a pici faluban található a Hotel Villarma) felvezet egy másik pici faluig, Vilcaig. Ez egyirányban csupán 45 km-nyi autózás, de annyira pazar vidéken vezet végig az út, hogy folyton meg kell állni, kiszállni és gyönyörködni, szóval nagyjából az egész napot igénybe veszi.
De menjünk szép sorban, sok fotóval és sok videóval.
Az első kilométerek
Tinco 3.000 méter magasan van a tengerszint felett, de még így is egy elég mély völgyben fekszik, a körülvevő hegyek csúcsai akár 4.600-4.800 méterre is magasodnak. Abban a völgyben, ahol az autónkkal mi is elkezdtünk felfelé kapaszkodni, hatalmas sziklák fogadtak mindkét oldalon.
Itt aszfaltútról szó sincs. A földút azért nem vészes, de jól jön egy terepjáró. Bogi vezetett, én pedig kapkodtam a fejemet, meg hol a fényképezőgépemet hol a GoPro kamerát. A következő másfél percbe még olyan snitt is belekerült, ami a fejem felett, a napfénytetőn keresztül készült, mert oldalról egyszerűen nem tudtam felnézni a meredek hegycsúcsokra:
Már mi is 3.400 méteren jártunk. Csak úgy az út mentén, tőlünk két méterre zubogott lefelé egy méretes vízesés (Cascada Piquecocha), miközben az út másik oldalán felnézve egy 3.900 méteres sziklacsúcs magasodott.
Ezt a vízesést egy innen 500 méterre fekvő tó (Laguna Piquecocha) táplálja, ahová rögtön meg is érkeztünk.
A parton néhány csónak (meg a két tulajdonosuk) várt arra, hogy beüljünk hajókázni, …
… de ezt a lehetőséget mi ezúttal kihagytuk és hajtottunk tovább. Az út egyfolytában felfelé vezetett, már 3.600 méterre jutottunk, …
… ahol a második képen éles szemmel felfedezhető pici házikó lenne a helyi kilátó (Mirador de Vitis) ha nem lenne körbekerítve és lezárva. Bizonyára csak a helyi sátoros ünnepeken engedélyezik látogatók bejutását. Így a fotók is előtte-utána készültek.
De hamar kárpótolt minket a következő helyszín (újabb 3,5 km után), Huancaya.
A Cabracancha-vízesések
Peruban lassan kezdem megszokni, hogy nehezen tudom megjegyezni a helységneveket. Nem csak azért, mert NAGYON sok kezdődik „Hua” előtaggal, hanem azért is, mert sokszor egyetlen betű a különbség egy másikkal. Így például Huancaya (ide értünk most) semmiképp nem tévesztendő össze Huncayoval, mely városban az előző napon jártunk (ld. a második részben).
Tehát most Huncaya. Az úton haladva el sem lehetne téveszteni ezt a látványosságot, ami egy többszörös, legyezőszerűen szétterülő vízesést jelent. Már csak azért sem, mert az úton a helyiek rendszeresítettek egy sorompót, amin (hiába közút) csak akkor engednek át, ha kifizeted a „belépőt”.
Ezután persze rögtön leparkolsz, hogy mehess mihamarabb fotózni a látványt. Ami persze fantasztikusan szép. De nem ám mindenhonnan lehet jól lencsevégre kapni, és egyben lefotózni, hanem az út mellől le kell menni a folyópartra. Amikor lemennél, akkor viszont egy 80+-os néni megállít, hogy ez kérem magánterület, ha én itt fotózni akarok, akkor fizessek.
Így az alábbi fotómért még 5 solt (nagyjából 500 forint) le is szurkoltam, hogy elkészülhessen.
Azért a folyót kicsit feljebb meg lehet közelíteni fizetés nélkül is, …
… és lefotózni egyes részeit.
… majd még arrébb egy régi kőhídon át lehet menni a folyón a túloldalra, …
… tovább élvezkedve a sziklás meder okozta zúgókon és fehér habokon.
Aztán persze a túloldalon csak sikerült megtalálni azt a szöget, ahonnan majdnem az egész folyó mégiscsak belefér a (panoráma)képbe, és még csak fizetni sem kellett érte.
Közben Bogi is elvégezte a házi feladatot és csinált néhány snittet:
Videó: Bács Edit
A Carhuayno-vízesések
Ismét három kilométerrel jutottunk tovább, és 300 méterrel feljebb, tehát 3.700 méteren vagyunk.
Itt is meg lehet állni az út mentén egy kilátóban (Mirador de Carhuayno). Innen nagyjából 270°-ban lehet körülnézni és lenézni a völgybe. Mi először visszafelé néztünk, amerről jöttünk.
Ez a látvány is káprázatos volt, de ahogy követtük a folyó vonalát fölfelé, …
és tárult elénk fokról fokra ez a millió kisebb-nagyobb tó és zuhatag, majd ….
… az egész egyben (Cascadas de Carhuayno), az lélegzetelállító volt. Az alábbi 30 másodpercben az egész völgyet egyben is meg lehet nézni.
Videó: Bács Edit és Gosztonyi Gábor
Még nagyon nincs vége!
Két(!!!) kilométerrel feljebb újra meg kellett állnunk, ezúttal a kilátóból (Mirador De La Laguna Huallhua) a Huallhua-tóra láttunk rá (már megint egy „Hua” előtag, igaz?).
Amikor egy picivel (talán 50 méterrel) arrébb mentünk, tárult elénk a kanyar belseje, ahol négy(!!!) tó fekszik egymás felett. Köztük pedig számtalan zuhatagon keresztül áramlik a víz.
Ebbe a völgybe is le lehet menni gyalog, ha valaki szeretne a tavon csónakba ülni, amelyek egészen a vízesések alá is felhajóznak.
A fotó 3.850 m magasban készült, a tavak 200+ méterrel lejjebb, a hegycsúcs mögöttük 800+ méterrel magasabban van, azaz kb. 1.000 m köztük a szintkülönbség.
Haladunk tovább. Itt magasabban már nem vezet az út, 3.800-3.900 méter között maradtunk, a környező hegyek 4.800 méterig is felnyúlnak.
A látvány továbbra is lebilincselő, …
… akár az összképet, …
… akár a részleteket fotózom.
Szerencsére a magasság nem okozott nálunk ezúttal semmiféle hegyibetegséget, ami valószínűleg annak köszönhettünk, hogy már harmadik napja voltunk 3.000 méter felett.
Eddig nem mutattam fotókat azokról a pici településekről, amelyeken az út során áthajtottunk, pedig volt köztük nagyon kedves hangulatú (ld. a fenti első képet). A második már a célállomásunk, Vilca főterét mutatja.
Ennek a falucskának is van egy kilátója (ld. a fenti második képet), ahonnan na mire lehet rálátni? Hát persze, hogy itt is van egy szép vízesés, arra.
Nézzünk körül a kilátóból:
Videó: Bács Edit
Vilcából vezet tovább is az út, egészen 5.400 méteres, állandóan havas hegycsúcsok közé, de az egy napba már nem fért volna bele, így visszafordultunk.
A visszafelé tartó út természetesen ugyanazon a völgyön vezetett keresztül, mint odafelé. Mégis az alábbi 2,5 perces videóban olyan szakaszok snittjeit vágtam össze, amelyek a korábbiakban még nem szerepeltek, így érdemes végignézni.
Mire leértünk Tincoba, már kezdett alkonyodni, de a szállásunk közelében lévő folyószakaszról azért még sikerült egy használható képet készítenem.
A következő napon még két fantasztikus élményben volt részünk. Olyannyira, hogy ezeket külön-külön érdemes elmesélni, az elsőt itt.
