A Cordillera Blanca 6000+ csúcsai között (2/6)
– Laguna Rocotuyoc
Történt: 2026. július
Fel a hegyek közé
Már van bőven annyi tapasztalatunk az útvonaltervezővel, hogy tudjuk, mindig sokat rá kell hagyni, szinte soha nem érünk oda addigra, amit a tervező az elején mutatott. Ez alapjában a perui útviszonyokból adódik, amelyek ritkán ideálisak, viszont sokszor siralmasak, főleg a hegyi utakon.
Itt még gyorsan megemlítem, hogy az ilyen hegyi túrákon Peruban (is) elővigyázatosnak kell lenni a magasság esetleges következményei miatt. Azaz figyelni arra, hogy az ún. magassági betegséget megelőzzük. Ha mégis ilyen tünetek lépnek fel, az akár 1-2 napos enyhe vagy komolyabb rosszulléteket is eredményezhet.
Már sokadik ilyen magashegyi túránk után mondhatom, hogy mi teljesen jól viseljük a magasságot. A receptünk pedig igen egyszerű. A túra előtt beszerezzük a perui patikák szinte mindegyikében kapható, csak természetes összetevőkből összeállított pirulát, amiből két kapszulányit elég egy-két órával azelőtt beszedni, hogy a magas hegyekbe (3.000 méter fölé) érnénk. Ezt az első két napon keresztül elegendő használni, mellé sok folyadékot (és coca-teát!!!) fogyasztva, azután a szervezet úgyis akklimatizálódik. Nekünk kitűnően működik.
A hegyi út már az elején pompás hegycsúcsok között vezetett, szikrázó napsütésben. Láthattuk a legmagasabb perui hegycsúcsot, a Huascaránt, majd a Nevado Copa csúcsait.
Pici falvakon keresztül vezet az út, amelyek lakói az átutazó idegenforgalomból úgy szereznek jövedelmet, hogy a rajtuk keresztülvezető egyetlen lehetséges utat lezárják és csak „belépődíj” ellenében engednek át. A Rocotuyoc-tóhoz vezető úton két ilyen megállóval is találkoztunk.
Ettől persze még mentünk tovább, hiszen fejenként 10 sol (kb. 900 HUF) nem tántorítja el a megrögzött turistát, a környezet pedig minden pénzt megér.
Nagyjából 3.600 méter magasságában megálltunk egyet nyújtózni egy szép, 30 méter magas vízesésnél, …
… azután viszont egy szinte függőleges sziklák közötti szurdokvölgyben (Quebrada Paccharuri), meredek szerpentinen vezetett tovább egy egysávos földút.
Ilyen helyen egyrészt szinte lépésben lehet csak vezetni (mindig jön egy új éles hajtűkanyar), másrészt úgy, hogy a kanyar előtt dudálunk, hogy ha valaki szembe jönne, ne az utolsó pillanatban kelljen félrerántani a kormányt.
Szerencsére a délelőtti órákban még kevesen jöttek visszafelé, így csak épp néhányszor kaptam infarktust a szembejövő, őrülten a gázpedált nyomó perui sofőröktől.
De nézzük meg videón is a környéket:
Felértünk a tóhoz
Autóval csak egy parkolóig lehet eljutni, onnan viszont csupán párszáz méter vár a turistára.
A tavat, amely 4.470 méter magasban fekszik és 60 méter mély, két hegylánc övezi, …
… balra a Nevado Copa (6.188 m), míg jobbra a Nevado Paccharaju csúcsa (5.749 m) néz le a tóra.
A tó innenső oldalán egy nem túl meredek domb hívogatott, hogy menjünk fel, biztosan még szebb lesz majd a rálátás a tóra. Felkaptattunk, de nagy különbséget végül nem tapasztaltunk. Készült ugyan panorámafotóm több nézőpontból is, különböző magasságokból, de végül nem teszem ide egyiket sem, mert a legjobb mégiscsak a fenti legelső kép lett.
Érdemes még megemlíteni, hogy a tó mellett vezet egy ösvény, amin továbbmenve a tó túlsó csúcsáig el lehet jutni annak a gleccsernek a lábáig, amely a tavat táplálja. A fenti utolsó kép közepén látható egy kis fehér háromszög, ott a gleccser.
Ahogy mondani szokás, a levegőt „harapni” lehetett. Nem hiszem, hogy volt alkalmam ezelőtt ilyen plasztikus, „ropogós” havas csúcsokat fényképeznem korábban.
Nem akartuk kihagyni, hogy a vízhez is lesétáljunk, …
… hogy a fantasztikus látványt ebből a szögből is kiélvezhessük.
Rengeteg itt is a látogató. Sokan kíváncsiak a gleccserre is, amihez a révész szívesen elvisz egy kis aprópénzért.
Lefelé Yungayba
A tótól visszafelé csak az első szakaszt tettük meg ugyanazon az úton, …
… egészen addig, amíg ki nem értünk a szurdokvölgyből.
Onnan egy másik, északra vezető útvonalat választottunk. A következő szállásunk ugyanis egy kis településen, Yungayban volt lefoglalva. Itt pedig tegyünk egy kitérőt gondolatban, különösen a néhány nappal ezelőtt történt nepáli villámárvíz tükrében.
Egy természeti katasztrófasorozat
1970. május 31-én egy 45 másodperces, 7,9-es erősségű (a a Mercalli skála szerint 9-es) földrengés rázta meg Ancash megyét, amely 83.000 km2-es körzetben okozott károkat, 65-70.000 ember halálát okozva. Ez volt Peru történetének legnagyobb áldozatokkal járó természeti katasztrófája. (Forrás és további részletek)
„A földrengés következtében a Nevado Huascarán északi csúcsa (6.652 m) oldalának jelentős része leomlott, és egy körülbelül 800 méter átmérőjű, instabil gleccserjégtömeg is lezuhant. Ez törmeléklavinát váltott ki, amely eltemette Yungay városát, és 20 000 ember életét követelte (400-an túlélték). Több mint 50 millió köbméter törmelék csúszott le körülbelül 15 kilométert lefelé, mintegy 14 fokos szögben, a sebessége 540–1000 km/h között volt.
A túlélők többsége a földrengés idején a temetőben és a stadionban tartózkodott, mivel ezek a város legmagasabban fekvő területei voltak. … A perui kormány megtiltotta az ásatásokat azon a területen, ahol Yungay óvárosa eltemetve fekszik, és nemzeti temetővé nyilvánította azt. A mai várost a romba dőlt várostól 2 km-re északra építették újjá.” (Forrás)
Földrajzóra
De térjünk vissza egy kicsit vidámabb témára. Gyerekkoromban természetesen én is tanultam néhány dolgot a földrajzórákon. Ezekből sok mindenre még emlékszem is, de azok nem igazán támasztják alá, amiket itt a kirándulásaink során tapasztalunk.
A következő két kép legalább 3.500 méteres tengerszint feletti magasságon készült. Akit eddig megkérdeztem, hogy a képen vajon milyen növényt termesztenek, még senkinek sem sikerült eltalálnia. Pedig tényleg EPRET termesztenek.
Direkt rákerestem: „Az eper (szamóca) leginkább a mérsékelt éghajlatot kedveli, szabadföldi termesztése pedig általában legfeljebb 700–1000 méteres tengerszint feletti magasságig sikeres. Speciális fóliasátrakban vagy üvegházakban azonban ennell lényegesen magasabban, akár 2000-2900 méteren is termeszthető.” (A Google AI szerint)
A helyszínen árulták is, kilóját 5 solért (kb. 450 HUF). Az eperért egy limai piacon 15 solt kérnek, a szupermarketben pedig 30-at.
De más növényzettel kapcsolatban is én egészen mást tanultam. Például azt, hogy a hegyekben, ahogy egyre magasabbra megyünk, a lombos erdőket sorban felváltják a tűlevelűek. Peruban ez sem igaz.
Itt szinte mindenfelé eukaliptuszfák és -erdők a jellemzőek, csak nagyon elvétve találni fenyőket. Az eukaliptuszok máshol általában „1.000–2.000 méteres tengerszint feletti magasságig élnek meg. Bizonyos ritka, kifejezetten hegyvidéki fajok (mint a havasi eukaliptusz) azonban a trópusokon akár 3.000–4.000 méteres magasságban is képesek növekedni.” (Google AI)
Még két érdekesség: az alábbi első képen queñua fákat lehet látni, amely az Andok magashegységeinek jellegzetes növénye. „Főbb jellemzői: feltűnő, vöröses vagy rézszínű kérge van, amely vékony, papírszerű rétegekben válik le a törzsről. Törzse és ágai rendkívül csavarodottak és csomósak. Ez a forma segíti a túlélést a zord hegyi időjárásban. Nagyon magasan, 3.000 és 5.000 méter feletti magasságban nő. Különleges erdőket alkot Peru, Bolívia és más andoki országok hegyvidékein. Fontos szerepe van a talaj védelmében és a víz megtartásában.” (Google AI)
A fenti utolsó képen pedig egyszerre látható az én ismereteimben elvileg csak trópusi klímában megtalálható pálma és (virágzó!) kaktusz egy 6.000+ méteres hegycsúcs szomszédságában.
Ez persze magyarázza talán azt is, miért volt a szállodai reggelink teljesen természetes velejárója a frissen préselt ananászlé(!!!).
Aki eddig erről nem hallott, annak azért szeretném egy picit megfejteni a rejtvényt és adni ezekhez némi kapaszkodót. Peru a világ azon csodálatosan különleges országa, ahol az ún. Holdridge-féle életzóna rendszernek a világ különböző tájain létező 32 kategóriája közül 28 megtalálható!!!!!!
A következő részben az andoki életmódról, szokásokról és emberekről írok.