A ködben úszó Tugela-vízesésnél és egy nap Leshotoban
Történt: 2017. március
Az első igazi, közel 3 hetes afrikai túránkat a Dél-Afrikai Köztársaságba és Leshotoba szerveztük magunknak és bonyolítottuk le 2017-ben. Ezen kirándulásról az élményeinek egy része elolvasható egy zárt, a BoGábor Dél-Afrikában című Facebook csoportban (ha valaki nem tag, bármikor utólag is beléphet), az útvonalunkat pedig érdemes megnézni a Dél-Afrikai Köztársaság oldalamon található térképen. Most az utazás számunkra legérdekesebb részéről írok, két egymást követő nap eseményeit foglalom össze. Az elsőn a világ legmagasabb vízeséséhez, a Tugela-vízeséshez vezető hegyet másztuk meg, másnap pedig eljutottunk Leshotoba, ebbe a Magyarország egyharmadát kitevő enklávéba, elég kalandos módon.
Gyorsan leszögezem, hogy a címlapkép SAJNOS nem az én fotóm, a készítője Emil von Maltitz / Getty Images Hungary, én csak az interneten találtam. Nagyon ritkán fordul elő, hogy ezekben a cikkekben nem a saját fotómat használom fel, de az alábbiakban kiderül majd, miért.
A Tugela-vízesésről az előbb azt állítottam, hogy a világ legnagyobb esésű ilyen természeti képződménye. Ha valaki rákeres, akkor viszont azt találja, hogy az internet szerint a 979 méteres venezuelai Angel-vízesés az első a sorban. Nos ebben vita van 2016 óta, amikoris egy cseh kutatócsoport újra felmérte és azt találta, hogy az addig mért 948 méter helyett valójában 983 méter magas a Tugela. A Wikipédia szerint: „A Tugela-vízesés Dél-Afrika Royal Natal Nemzeti Parkjának területén található. Az öt lépcsőből álló vízesés 948 méter magasról zuhan le – ezen belül a víz megszakítás nélkül 411 métert zuhan egy szikla pereméig, és ezzel a világ második legmagasabb vízesése. Mindössze 15 méter széles, vízhozama pedig alig éri el az 1 köbmétert másodpercenként. A vízesés a Drakensberg (Sárkány) hegységben található a Kwa Zulu-Natal provincia területén. A Tugela folyó táplálja, amely mindössze két kilométerre ered innen a Mont-aux-Sources-ben.”
Nem tudjuk, lezárult-e a vita azóta, mindenesetre mi az útvonalunkat úgy állítottuk össze, hogy abba mindenképp férjen bele ez a kemény hegymászással egybekötött gyalogtúra is, amit a Drakensberg hegység melletti, kb. 1600 méteren fekvő kisvárosból, Phuthaditjababól a legkönnyebb megközelíteni. Amíg odaértünk a településre, csodálatos időnk volt. Amikor viszont korán reggel nekiindultunk (először autóval addig a parkolóig), ahonnan már csak gyalog lehet nekivágni a hegynek, ez fogadott:
Gondoltuk semmi baj, hiszen reggelente sokszor előfordul, hogy valahol pára vagy köd van, de az hamar felszáll.
Ez egy oda-vissza 5-8 órás túrának ígérkezett, a vízesés ugyanis kb. 3.000 méteres magasságban található. Leraktuk tehát az autót (Sentinel Car Park) kb. 2100 méteren és nekiindultunk a hegynek. Az elején épp fegyencek (ld. az első képen a zöld egyenruhás munkásokat) építették az (akkori ígéret szerint majd a hegytetőig tartó) ösvényt, járólapokat lerakva. De a munka még eléggé az elején tartott és hamar csak egy egyszemélyes gyalogösvény maradt az útból.
A kezdeti nagy köd a hegy alján ugyan valamelyest feloszlott, de már ekkor is sokat kellet várnom, mire valamit le tudtam fotózni …
… a felhőből éppen egy-egy percre kíbújó hegycsúcsokból.
Ahogy egyre feljebb másztunk, csak a terep lett sokkal nehezebb, …
… a látkép nagy részét továbbra is felhők takarták.
Azért nem csüggedtünk, bíztunk a felhők mögött megbújó nap erejében, hogy majd csak feloszlatja ezeket. Sajnos nem így történt. Sőt ahogy feljebb értünk, helyenkén a látótávolság talán 20-30 méterre is lecsökkent.
Mi ezt a túrát csak egy naposra terveztük, de az ösvényen több olyan túrázóval is találkoztunk, akik hátukon a hátizsák mellett sátrat, hálózsákot is cipeltek magukkal, remélve, hogy a hegytetőn majd találnak megfelelő alvóhelyet maguknak. Bogival mi annak örültünk, hogy csak kevés cuccot vittünk magunkkal, mert így is nehéz volt a terepen felkapaszkodni.
Mind a valóságban, mind átvitt értelemben a legmeredekebb szakasz következett. Két, kb. 20 méteres, láncokra rögzített, de egyébként teljesen szabadon lengő fémhágcsón kellett felmászni.
Fotó: Bács Edit
Fotó: Bács Edit
Finoman szólva sem EU-komform megoldás, miközben a páralecsapódás meglehetősen csúszóssá tette a „lépcső”-t. Nem mondom, hogy nagyon megnyugtató volt ott kapaszkodni, de amikor felértünk, azért nagyon élveztük a látványt, már amit a felhők nem takartak.
Fotó: Bács Edit
Azután kiderült, hogy nem vagyunk túl rajta, bizony ebből van még egy fémhágcsós szakasz a tetőig. De csak felértünk! Egy „apró” baj maradt csupán:
A hegytetőn, ami egy fennsík, teljes köd fogadott, talán 10 méterre tudtunk ellátni. Próbáltunk tájékozódni, a ködből hirtelen elénk bukkanó hegyipásztoroktól is érdeklődni, de láttuk, hogy ez már innen teljesen reménytelen.
Mivel közben már a nap felénél jártunk és a legkisebb reménysugárban sem bízhattunk, hogy a vízesésből (ami már csak talán pár száz méterre lehetett) bármennyit is megláthatunk. Nem maradt más hátra, …
… mint visszafordulni.
Ahogy ereszkedtünk lefelé, látszott, hogy a felhők a hegycsúcsokat teljesen körülölelték, …
… míg lejjebb már felszakadoztak.
Többszáz méterrel lejjebb már a nap is kisütött, …
A parkolóba visszavezető úton pedig már csak mutatóban maradtak felhők.
Nem volt tehát szerencsénk, nem láthattuk meg a Tugela-vízesést. Az útiprogramunk szoros volt, így azt sem tehettük meg, hogy másnap újra próbálkozunk, pedig másnap reggel ragyogó napsütés volt, felhőknek és ködnek semmi nyoma nem maradt. Ennek ellenére számunkra az utazás talán legnagyobb élménye ez a gyalogtúra volt, mert olyan csodás vidéken vitt végig, ami ritka élményt jelentett.
Másnap tehát autóztunk tovább, hogy eljussunk Leshotoba. Nem hagytunk több, mint 24 órát erre az országra, őszintén megvallva csak én szerettem volna mindenképp „betérni” az egyébként délre vezető útvonalunkról, mert így nőhetett eggyel azoknak az országoknak a száma, ahol „legalább egy napot eltöltöttem turistaként”.
A Leshotoba vezető országút, a háttérben a főváros, Maseru dombjai
Ráadásul az ország fővárosa, a 3-400.000 lakosú Maseru rögtön a határátkelő mellett fekvő település, tehát igencsak ésszerűnek tűnt, hogy miért is ne nézzünk körül, ha már egyszer arra járunk?
Bár nyugodtan mondhatom, elég tapasztalt utazónak számítunk, valamiért úgy döntöttünk, hogy nem váltunk ki az utazás megkezdése előtt leshotói vízumot, hanem majd a határon beszerezzük.
A határra délután fél hatra érkeztünk meg, aholis kiderült, hogy bizony vízumot az erre a célra használt bodegában csupán délután 5-ig adnak ki, az iroda bezárt. Persze megpróbáltuk meggyőzni a határőrt, hogy nekünk van szállásfoglalásunk, meg különben is csupán egyetlen éjszakáról van szó, szóval oldjuk meg a vízumot valahogy. Az mondta, várjunk a parkolóban, majd elkérte az útlevelünket.
Mi pedig botor módon odaadtuk.
A határtól a fővárosba vezető főút
A város dimbes-dombos
Elkezdődött egy félórás huzavona, ugyanis kijött az autónkhoz egy határőr és megpróbált minket meggyőzni arról, hogy fizessünk neki fejenként az eredeti vízumdíjnak többszörösét kitevő összeget és akkor ő elintézi. Mi erre nem voltunk hajlandók, alkudoztunk. Nem látszott nagyon, hogy az alku létrejön, ezért egy idő után kijelentettük, hogy akkor lemondunk a belépésről és kérjük vissza az útlevelünket. Ez hatott, végülis egy nekünk is elfogadható, az eredeti vízumdíjhoz közeleső, jóval szimpatikusabb összegben egyeztünk meg. Természetesen biztosak voltunk benne, hogy a pénz a határőrök zsebében köt ki.
A város első házai
Egy bevásárló központ
Ekkor bevittek minket abba a fülkébe, amiben a határőrök szoktak ücsörögni az útlevelek ellenőrzésekor, csak most az ő hátuk mögé kellett állnunk, amíg a rendszerbe bepötyögték az adatainkat (szerintem ez tipikusan a totálisan tilos kategória, az utas sohase láthatja, mi van a határőr monitorján). De többszöri nekifutásra sikeresen rögzítettek valamit, majd azt mondták, hogy nyugi, bevittek minket a rendszerbe, de mivel az csak másnap reggel lesz újra éles, nem tudják bepecsételni, viszont beléphetünk.
A hagyományos bashoto építkezési mód elemeit követő új épület
Járókelő bashoto kalapban
Némileg hümmögve, de azért beléptünk az országba. Maradt nagyjából 2 óránk arra, hogy legalább valamit láthassunk a városból, így körbeautókáztunk egy kicsit. Ahogy telt az idő, azért nem maradtunk nyugodtak, izgatott minket, hogy jó-jó, beléptünk, de hogyan fogunk KILÉPNI?
Régi épületek: posta …
… katolikus templom.
Reggel ezért úgy döntöttünk, hogy sutbavágjuk a további városnézést és inkább megpróbáljuk elhagyni az országot. No ez sem ment könnyen.
Ugyanis amikor az útlevélellenőrzéshez mentünk volna, előtte egy egyenruhás hölgy megállított minket, elkérte az útlevelünket, majd egy tablettel a kezében egy hosszú kérdéssort kezdett el feltenni nekünk, a gépbe ütögetve a válaszainkat, amelybe egyébként először az összes adatunkat felvette. A kérdések először csak arra vonatkoztak, hogyan éreztük magunkat az országban stb., de egyre kényelmetlenebbé váltak, amikor hosszan kiértékeltették velünk a határátlépésről szerzett tapasztalatunkat.
Egy másik modern épület
Szerintem leshotói rendszámot az olvasók közül még kevesen láttak.
Mindezt úgy, hogy közben magánál tartotta az útlevelünket és a kiléptetésünk még nem történt meg. Mit mondjak csupa csodálatos értékelést adtunk a kérdésekre. Nagy nehezen túljutottunk ezen, de beleizzadtunk. Nem tudtuk, vajon nem függ-e majd a kiléptetés a válaszoktól, pláne, ha igazat mondtunk volna?
Szerencsére a kiléptetés galiba nélkül lezajlott, nem csak pecsétet kaptunk az útlevelünkbe, hanem az okmányt is végre a kezünkbe nyomták. Mint a villám, elhagytuk a helyszínt.
A sztorit így a fenti képpel tudom lezárni, ami a határátkelőnél volt kitéve és egy bank reklámja olvasható rajta. Szabad fordításban: „Büszkeségünk bashotonak (leshotoi embernek) lenni, ezek vagyunk. Előre megyünk.”
