Ruanda tényleg Afrika Svájca?
Történt: 2022. április
Engem ez a címben feltett kérdés izgatott elsősorban, amikor eldöntöttük, hogy Uganda mellett néhány napot Ruandára is szánunk az összesen 17 napos utazásból. Ennek a túrának az összes élménye elolvasható egy zárt, a BoGábor Kenyában című Facebook csoportban (ha valaki nem tag, bármikor utólag is beléphet).
Az útvonalat és a két ország látnivalóit, amelyeket vagy láttunk vagy megnézésre érdemesnek gondoltam, egy saját Google térképen összegyűjtöttem és sok mindennel kiegészítettem, ez a térkép a Ruanda oldalamon megtalálható.
Rövid válasz?
Nos kezdjük a konklúzióval. Szerintünk nem az. Ez a kifejezés inkább tűnik egy újságírói közhelynek és persze van, ami miatt ráfogható, de ha a lényegi tartalmát tekintjük, akkor annyit jelentene, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol nagyon nagy rend és tisztaság van, nagy fejlettség, magas átlagos jólét, nyilván a környező országokhoz képest.
Vagy csak az ország domborzatának jellegét értjük ezalatt? Ezek egy része igaz, mások nem, legalábbis amit mi láttunk, abból ez szűrhető le. De menjünk sorjában.
A főváros, Kigali a szlogen szerint „1000 dombra” épült.
Ruanda területe Magyarország negyede, miközben 12 millióan lakják. Ez az ország is volt német gyarmat, mint Namíbia, sőt hosszabb ideig (42 év illetve 30 év), ennek azonban az égvilágon semmi nyomát nem tapasztaltuk, míg Namíbiában máig úgy néz ki minden, mintha skatulyából húzták volna ki. Sokkal inkább az azután (1920-62) következő belga uralomnak van látszatja.
A francia most is államnyelv (mellette az angol és a helyi kinyarvanda), de nagyon érdekes, hogy szinte minden csak a helyi nyelven van kiírva, a másik két nyelven szinte alig. Ruanda egy főre eső nemzeti jövedelme kb. a fele Kenyáénak, hetede Dél-Afrikáénak. Viszont az utolsó 20 évben az ország GDP-je a hatszorosára nőtt, ami nagyon nagy teljesítmény.
A reptérről bevezető út Kigaliban
A Radisson szálló és kongresszusi központ épülete
A rendről és a tisztaságról
Való igaz, hogy az ország alig szemetes. Érkezés után Bogival versenyeztünk, hogy ki lát először utcai szemétkosarat (ő nyert 
), de csak pár perc kellett az első felfedezéséhez. Kenyában még nem láttunk ilyet az utcákon. Vidéken is azt tapasztaltuk, hogy kevés az eldobott szemét.
), de csak pár perc kellett az első felfedezéséhez. Kenyában még nem láttunk ilyet az utcákon. Vidéken is azt tapasztaltuk, hogy kevés az eldobott szemét. A települések alapvetően sokkal rendezettebbek, mint azt Kenyában vagy Ugandában láttuk, nagyon sok helyen van térkőből kirakott járda. Kenyában ez nagy ritkaság volt, az utóbbi két évben ez is sokat változott. Itt a házak téglából vagy vályogból épültek, bádogviskó szinte nincs. Sok helyen van közvilágítás(!!!), nem csak a fővárosban, hanem vidéken is. Kenyában ez még Nairobiban sem jellemző.
Régi városrész Kigaliban
A belváros néhány épülete.
A rendhez tartozik, hogy úton-útfélen mindenhol rendőrök láthatók, többnyire épp igazoltatnak valakit (motorosokat, autósokat, teherautókat). Ez anyiban OK, hogy ennek az eredménye meglátszik a közlekedési morálon, ami messze nem kaotikus, szép nyugodtan vezetnek, nincs nyomulás.
De ennek is oka van: amerre jártunk, egyfolytában sebességkorlátozó táblák vannak kitéve. Városban 40-es, vidéken 60-as táblák. Ahol nincs tábla, országúton max 80 km/h-val lehet „száguldani”.
Ennek nem az úthálózat állapota az oka, mert a főutak abszolút első osztályúak (ha letérsz, akkor már csak iszonyatos földutak várnak), hanem a szabályozás. Így pl. egy 150 km-es távot (Kigali – Kivu-tó) gyakorlatilag 4 óra alatt lehet abszolválni, és ez ISZONYÚAN idegesítő. És ne is gondolj arra, hogy majd legfeljebb itt-ott túlléped a sebességkorlátozást és előzgetve hamarabb odaérsz.
Nem tudsz előzni, mert olyan sűrű az út menti gyalogos-bicikli-motoros-teherforgalom mindkét irányban és annyira kanyargós, hegyes-völgyes az ország. Másrészt a főutakon IGEN SŰRŰN vannak nagyon fejlett technikát alkalmazó sebességmérő oszlopok elhelyezve (ld. a fotót később).
Szabálykövetésre szorítás
Minket kétszer büntettek meg egy napon belül, amit 2 napon belül meg kell fizetni, különben 50 %-kal emelkedik a büntetési tétel. Ezt úgy tudtuk meg, hogy másnap a rendőrök többször megállítottak azzal, hogy a kezükben lévő kütyü(!!!) jelezte, ennek az autónak kifizetetlen büntetés van a rovásán!!!
A forgalom elég erős, de nincsenek akkora dugók, mint pl. Nairobiban.
Nagyon sok itt is a motoros, mindegyiken, még az utasán is bukósisak van.
Nekünk az volt a benyomásunk, Ruandában a dolgok nagy részére igaz lehet, hogy a kormányzat megmondja a tutit, mit hogyan KELL csinálni és azután a hatóságokkal rászorítja az embereket az erős szabálykövetésre. Mi a magunk részéről szabálykövetőnek tartjuk magunkat, de már három nap alatt is éreztük, hogy mi itt nem szívesen élnénk.
A sebességkorlátozással kapcsolatban pl. azt olvastuk, hogy eredetileg az egész országban 40 km/h-s korlátozás volt érvényben és azt enyhítették 80 km/h-ra, de amerre mi jártunk, ott 80-90 %-ban mégis 60-as táblákkal korlátozva volt.
A Kimironko piac Kigaliban
A piac előtt utasra váró biciklis taxik
Fejlettség és jólét
Kétségtelen, hogy az ország óriási fejlődésen ment keresztül az elmúlt 25 évben. Ennek sok-sok látható jele van épületekben, (fő)úthálózatban, intézményekben, lakáskörülményekben stb. Ez mind hatalmas eredmény, de nagyon alacsony színvonalról indultak, és ezek még messze nem országosan általánosan elterjedt színvonalat jelentenek. Azt nem mondanánk, hogy csak a fővárosból csináltak egy kirakatot és a vidék sehol sincs, ez nem igaz. De azért 20-30 év nem elég arra, hogy „Svájc” legyen.
A GDP-ről már írtam. Látszik, hogy ebben még Afrikában is messze van az átlagtól. De ha körülnézünk a fővárosban, akkor azt látjuk, hogy a lakóházak állapota általában elég jó, szegény városrészek vannak, de nyomortelepet nem láttunk. Vidéken már nem ennyire jó a helyzet. A komoly szegénység ott még inkább kézzel fogható, viszont amerre csak megfordultunk, MINDENHOL óriási mezőgazdasági tevékenységet, csodálatosan megművelt földeket láttunk. Tehát mindenkinek biztosan van mit ennie, mert meg tudják termelni maguknak. Kenyában ez már pl. nem így igaz.
Tájak
A Wikipédia szerint „az ország felszínének zömét a Kelet-afrikai magasföld uralja, amelyet nyugatról a Kivu-tó árka, északon pedig a vulkanikus Virunga-hegység határol. A nyugati határvidék a Nagy-hasadékvölgy része. Az ország több része kelet felé lassan lejtő termékeny dombvidék.” Amerre mi jártunk, ott egyfolytában hegyre föl – völgybe le volt a program.
Nem emlékszünk egyetlen kilométernyi vízszintes terepre, a látvány pedig egészen csodás. Nincsenek ugyan olyan éles, magas hegycsúcsok, mint az Alpokban, de az egésznek mégis van egy alpesi fílingje. Itt egy lényeges különbség, hogy Ruandában a hegyek az aljától a tetejéig mindenhol teraszos földművelésre vannak kialakítva és csodaszépen meg is művelik.
Szóval ambivalens a kép, de az biztosan elmondható, hogy a fejlődés óriási és láthatóan prosperál az ország. Mi azért örülünk, hogy nem Ruandába, hanem Kenyába hozott minket a sors. Ha pedig meg kéne szavazni, melyik ország Afrika „Svájc”-a, mi Namíbiára tennénk inkább a voksunkat.
A Kivu-tó partján Gisenyiben
A Kivu-tónál
Ruanda nyugati határvidékét alkotja a Kivu-tó, Afrika hatodik legnagyobb tava. Mi az északi csücskében található, a kongói határváros, Goma melletti ruandai települést céloztuk meg, Gisenyit. Ez a 156 km-es távolság a Google Maps szerint 3 és fél óra alatt járható meg. Nekünk ez nem sikerült, mert az utolsó harmadban egy jókora zivatar szakadt le, ami fákat is kidöntött, útelzáródást okozva. Ez egy meglehetősen hosszú dugót okozott az országúton. Azt tapasztaltuk, hogy sok kisbusz, még teherautók is egy mellékúton próbálják ezt kikerülni.
Az látszott az aszfaltútról is, hogy ez az esőáztatta földút azért kétesélyes, de sajnos bedőltünk mi is az „egy bolond százat csinál” effektusnak, és követtük az arra menőket. Kb. 2-300 méter után kiderült, hogy a környező hegyekről addigra lezúduló víz lehetetlenné tette a továbbhaladást, aki megpróbálta, az vagy menthetetlenül beleragadt a sárba szügyig vagy 15-en tolták ki. Óriási szerencsénk volt, hogy nagy nehezen meg tudtunk fordulni és vissza tudtunk jutni az aszfaltútra, amit persze addigra megtisztítottak (mintha semmi se történt volna) és így el is jutottunk „némi” késéssel a célpontukhoz.
Ott hamar kiderült, hogy bármilyen szép is a tó, sok mindent nem lehet mellette csinálni, így eldöntöttük, hogy másnap a reggeli után el is indulunk visszafelé. Még az útvonal eredeti tervezésekor én kinéztem magunknak a Twin Lakes (Iker-tavak) kicsit északabbra eső tájait, ami ismét csak a Google szerint egy kb. 1 órás kitérővel bejárható. Rábeszéltem Bogit, hogy úgyis nagyon ráérünk és biztosan nagyon szép lesz, menjünk.
Az Iker-tavak egyike, a Ruhondo-tó
Nők jellegzetes ruandai ételhordókkal a fejükön.
Amit a klubban is mesélni fogunk
Az első kb. 70 km-en nem is volt semmi gond, ott kellett letérni a kiváló aszfaltos főútról a tavak felé egy földútra, ami az elképzelés szerint egy újabb kb. 12 km után pont a két tó közötti földnyelvre vitt, ahol a térkép szerint van egy lodge is. Azt terveztem, ott fogunk ebédelni.
Háááát, nem EGÉSZEN így alakult. A földút a kezdet kezdetétől épp csak elfogadható színvonalú volt, ami nekünk, akik már egypár ilyet végigcsináltunk, annyit jelentett, még lehet rajta közlekedni, de rengeteg helyen a vízmosások miatt az út erősen megrongált volt, sok esetben csak lépésben lehetett haladni rajta.
De szerencsére száraz volt, tócsákon, mocsaras részeken sem kellett áthaladni. Így ha lassan is, (mert közben a gyönyörű táj miatt azért sokszor megálltunk, hogy fényképezzek) de odaértünk a lodge HŰLT HELYÉHEZ. Amit a Google egy Twin Lakes Lodge-nak ismer, azon a helyen ma egy iskola van, a környékén meg az égvilágon semmi.
A Ruhondo-tó látképe
Így az ebédből nem lett semmi. Viszont a Google azt mutatta, hogy ugyanilyen földúton továbbhaladva kb. 15-20 km-en belül visszajutunk egy főútra. Bogi visszafordult volna, én meg nem akartam azzal egy plusz legalább másfél órás kerülőt tenni.
Amikor nem tudod merre van előre
Szóval továbbmentünk és ezzel hamarosan elkezdődött a rémálom. Bár néhány kilométer erejéig még jobb is volt az út minősége, mint azelőtt, de aztán szinte egyik pillanatról a másikra azt vettük észre, hogy szinte út sincs, nem pedig járható út. Sok szakaszon inkább gyalogösvénynek mondanám, mintsem útnak.
Mindez hegynek föl, völgynek le, komoly lejtőkön. Sokszor magamban örültem, hogy lefelé megyünk, mert hogy nem voltam benne biztos, hogy fel tudnék a lejtőn kapaszkodni. Aztán persze fel is kellett más részen újra mászni. Bogi közben mellettem görcsösen kapaszkodott, amibe csak tudott és csendben imádkozott.
Bárhova néztünk, mindenhol fantasztikusan szépen ápolt kerteket láttunk
Hegyek között – völgyek között
A Google azt mutatta nekem, hogy a földutak között is van minőségi különbség, és nem a legrosszabb, legvékonyabb utakon vezetett. De az is kiderült, hogy amit már fehér helyett sárgával jelzett (és mi aszfalt, de legalábbis jobb minőségű útnak gondoltunk), az helyenként annyira rossz volt, hogy neki sem mertünk vágni.
Miközben a táj változatlanul csodás volt, az út hegyek között kacskaringózott, sok apró, néhány házas településen keresztül vezetve hol erre, hol arra elágazva. Aztán hirtelen egy 50 méteres szakaszon az útból egy teljesen vízmosta földdarab lett, aminek a végén egy földcsuszamlás lezárta az utat.
Merre van vissza?
Semmi más opció nem volt, vissza kellett fordulnunk. Ekkor Google elvtárs megmakacsolta magát a hegyek között és összevissza kezdett el mindent mutogatni. Mindketten más útvonalra emlékeztünk, hogy melyiken is jöttünk, amikor elágazáshoz értünk. Visszafelé is abszolút úttalan utakon mentünk, az autónk pedig egy városi SUV-nak megépített RAV4 volt, nem 4 kerék meghajtású.
De azt gondolom, hogy ha az lett volna, sem sokat értünk volna vele. Szóval gyakorlatilag csak az érzékeinkre, a megérzéseinkre hagyatkozva próbáltunk meg valahogyan kijutni a hegyek közül. A pici falvakban a lakosoktól teljesen hiába kérdeztünk bármit, mert mi nem ismertük a nyelvüket, ők meg nem tudtak angolul.
Egyébként pedig a hegyek között az össze-vissza kanyargós le-föl utakon halvány fogalmunk sem volt, merre járunk. Fohászkodtunk, hogy közben csak bele ne ragadjunk valamibe.
Legalább 1-1,5 órát bolyongtunk, mire végül a Google segítségével csak sikerült kikecmeregni egy aszfaltútra, ahonnan már csak 44 km-re volt Kigali. Délután 5-re étlen-szomjan oda is értünk.
De legalább szép fényképek születtek! 
Ez egy országút menti példánya annak a bizonyos útmenti sebességmérő oszlopnak, amiről a cikk elején írtam.
A népírtás emlékhelyének bejárata Kigaliban.
Az emlékhelyen egy kiállítás keretében a teljes történet megismerhető
Ezt mindenképp látni kell!
Végül egy olyan látogatásról, amelyet egyetlen külföldről jött vendégnek sem szabadna kihagyni, ha Ruandába tart. Gondolom mindenki hallott az 1994-ben a nemzetközi közösség szeme láttára (és helyenként támogatásával) három hónap alatt lezajlott genocídiumról. Talán sokan láttátok is a Hotel Ruanda című filmet (aki nem látta, itt megnézheti). Közel 1 millió embert mészároltak le az akkor 8 milliós országban.
A Wikipedia szerint „A leggyakrabban véres etnikai konfliktusnak tekintik, melyben a többségben levő hutu milíciák a hutu többségű kormánnyal karöltve etnikai tisztogatást hajtottak végre a kisebbségben levő, de hagyományosan vezető szerepet betöltő tuszikkal és a mérsékelt, a népirtással egyet nem értő hutukkal szemben.
A népirtást erős felbujtó propaganda előzte meg, amelyből kivették részüket a rádióállomások és az újságok is. A népirtásra vonatkozó figyelmeztető jelek ellenére az Egyesült Nemzetek Szervezete passzív maradt, és a vezető hatalmak sem avatkoztak be. Emiatt sokan bírálták az ENSZ alapelveit, illetve ezek kidolgozóit, és különösen az ENSZ BT tagjait.” Itt most többet nem idéznék, de ajánlom a teljes cikket elolvasásra)
A lakosság közel fele a környező országokba menekült vagy az országon belül áttelepült. A mészárlásnak az Ugandában létrehozott és felépített RFA (Ruandai Hazafias Front) hadserege vetett véget, amelyet az országban azóta is elnöklő Paul Kagame alapított és vezet.
A népirtásban részvevőkből legalább 120.000 embert börtönökbe csuktak, de az igazságszolgáltatás nem győzte a pereket, ezért a helyi hagyományoknak megfelelő népbíróságokat, ún. gacaca bíróságokat (Inkiko Gacaca) hoztak létre. Ezek a korábban letartóztatott, de az eljárás idejére a falvaikba visszaengedett vádlottak meghallgatását biztosítják.
A cél a bűncselekmények körülményeinek megismerése, a bűnösök megbüntetése, de a megbékélés elősegítése is a közösségi meghallgatás katartikus hatása révén. Az évek során 12.000 gacaca legalább 1,2 millió (!!!) ilyen eljárást folytatott le.
Az emlékhely
A genocídiumról Ruandában minden évben megemlékeznek, április 7-e, az öldöklés kezdete minden évben az emlékezés, a kwibuka napja.
A tömegsírokban …
… kb. 258.000 ember maradványai
A Kigaliban létrehozott emlékhely egyúttal kb. 258.000 ember tömegsírja is, de a népirtás előzményeiről, a történésekről és az azóta eltelt időszak fejleményeiről is beszámoló, meglehetősen alapos kiállítást is körbe lehet járni.
Az azonosított áldozatok egy részének névsora a sírok melletti falon.
A terület több részén különböző formájú és tartalmú …
… rózsakerteket és más, mindenféle jelképeknek szánt botanikus megoldásokat is megépítettek.
A népirtásról Ruandában minden évben megemlékeznek, de láthatóan az eltelt 28 év ellenére ez egy máig ható trauma az ország életében. Amikor az emlékhelyen jártunk, akkor is egy legalább 50 fős helyi csoport vett épp részt közös emlékezésben. Nekünk a múzeumi tárlat ugyan önmagában is nagyon felkavaró volt, de igazán az utolsó teremben kezdtük megérteni, mennyire nem lehetséges ezt az ügyet könnyen lezárni.
Itt vetítettek egy videót olyan ruandaiak megszólaltatásából összevágva, akik gyerekként, fiatalként átélték a szüleik, szomszédaik kiirtását, és akiknek a mai napig ezekkel a traumákkal kell együttélni, amelyek mind a mai napig nagyon erős nyomot hagynak a mindennapjaikon, sőt a saját gyerekeiknek az életét is befolyásolja a szülők traumájának megélésén keresztül. Ráadásul most kezdenek azok kiszabadulni a börtönökből, akiket a népirtással kapcsolatos bűnökért elítéltek.
Az emlékhelyen egy nyitott termet is létrehoztak a megemlékezések lebonyolítására.
A kiállítóhely első terme, ahol a falon három idézet fogad (ld. ezeket lejjebb). Az egyik teremben az emberi maradványok és személyes tárgyaik egy része is ki van állítva.
Kitették a falakra az áldozatok egy részének fotóit is.
„Amikor a Holocaust után azt mondták ‘soha többé’, akkor az csak bizonyos emberekre vonatkozott és másokra nem?” (Apollon Kabahizi)
„Nics emberiesség megbocsátás nélkül. Nincs megbocsátás igazságszolgáltatás nélkül. Nincs igazságszolgáltatás emberiesség nélkül.” (Yolande Mukagasana)
„Ha ismertél volna és tényleg ismerted volna önmagad, nem öltél volna meg.” (Felicien Ntagengwa)
2023. július 22. @ 9:22
ez nagyszerü riport
2023. július 22. @ 9:33
Köszönöm.
2023. július 22. @ 12:44
Csodálatos. Gratulálok. Élvezzettel olvastam és néztem a szebbnél szebb képeket. Köszönöm.
2023. július 23. @ 10:15
Örülök, ha tetszett.