Közelkép – John Kaara, a turkanai túravezetőnk
Történt: 2022. március
Az afrikai törzsekről szóló sorozatomban több fejezetben (4, 6, 8, 9) is írtam olyan törzsekről, amelyeket egy észak-kenyai túrán sikerült felkeresni. Ez a kirándulás hároméves kenyai tartózkodásunk számomra legemlékezetesebb öt napja volt, amit a kiváló túravezetőnknek és sofőrünknek, John Kaara Kabuganak köszönhetek. Ismerkedjetek meg vele.
Bár szerintem nem néz ki annyinak, (ami Kenyában nem megszokott), mégis 68 éves. A túra során egy alkalommal megkértem, hogy készíthessek róla egy portrésorozatot. Ezekből válogattam ki most 4 fotót.
Sokat tanultunk tőle, rengeteg mindent elmondott magáról, a vidékről, az emberekről. Ő 25+ éve járja ezt a vidéket, nagyon sok embert (pl. fotósokat, forgatócsoportokat) kísért már, láthatóan a kisujjában van minden, sok helyre csak azért jutottunk el, mert ő a helyi ismerősei segítségével bejuttatott oda minket.
Névadás és iskolázás
Mesélt arról például, hogy a kenyai törzsek mindegyikének megvannak a névadási szokásai. Kenyában mindenkinek három neve van, a családnéven kívül kötelezően egy angol keresztneve. De harmadikként egy törzsi szokásokon alapuló törzsi keresztneve is. Ez utóbbiból ő azt mondja, már simán megmondja, ki melyik törzs tagja.
Ő a Mount Kenya keleti oldalán található Kirinyaga vidékéről származik, a törzsi neve, Kaara azt jelenti: ujj.
Náluk az a szokás, hogy a fiúgyerekeket a nagyapjuk valamilyen jellegzetességéről nevezik el. A nagyapja a helyi közösségnek egy amolyan vezetőféléje volt. Mindig dirigált az ujjával mutogatva, hogy mit kell csinálni. Ebből lett John másik keresztneve Kaara.
De van olyan törzs, amelyik például arról nevezi el a gyereket, hogy melyik napszakban látta meg a napvilágot. Ezeket az így kitalált neveket a hivatalos anyakönyvezéskor mind elfogadják és be is jegyzik.
John apja egy kávéültetvényen dolgozott „menedzser”-ként, ezt közelebbről nem fejtette ki, hogy mit is jelentett. De azt igen, hogy ez a munka meglehetősen jó anyagi körülményeket jelentett a 10 gyerekes családja számára, például minden testvér járhatott emiatt iskolába, mert a tandíjat meg tudták fizetni.
Arról is beszélt, hogy gyerekként először fűkunyhóban éltek, majd később már bádogkunyhóban, majd lett egy kőből épült házikójuk is, végül saját ingatlanba költöztek Kianyagába, ami egy nagyjából 10.000 fős város Kirinyaga megyében. John akkor költözött időlegesen Nairobiba, amikor túravezetőként kezdett dolgozni, vagy harminc éve.
A civilizáció sokkja
Neki is feltettem azt a kérdést, ami engem Kenyában oly sokat foglalkoztatott, és amiről már korábbi posztjaimban is tettem említést.
Vajon össztársadalmi és egyéni szinten hogyan lehet kezelni azt a kulturális sokkot, ami abból adódik, hogy nagyjából száz évvel ezelőtt ennek az országnak a területén az emberek ősközösségi szinten éltek, ma pedig kénytelenek felvenni a globális nyomás ritmusát? Amikor a szülei vidéken még fűkunyhóban nevelték, hogyan élte meg a Nairobiba költözést, a nagyváros és a fejlett világ mindennapi meglepetéseit?
John egy példával válaszolt. Őt, a legidősebb fiút az apja a több lehetőség közül egy európai nevelési módszert követő, angol nyelvű iskolába íratta be. Amikor bekerült a bentlakásos intézetbe, nem beszélt angolul, sosem járt iskolai egyenruhában. Azelőtt cipőben sem, az első hónapok számára a pokol kínjait hozták az alkalmazkodási és megfelelési kényszer miatt.
Például azzal is, hogy amikor odakerült, vette észre, hogy a többiek a nadrág alatt fehérneműt hordanak, ami neki nem volt és ezt erősen takargatnia kellett. Amikor az első két hónap után először hazautazott, azt mondta az apjának, hogy nem akar többet visszamenni az iskolába.
A papa nagy nehezen kiszedte a fiúból, hogy miért, majd vett gyorsan néhány rend fehérneműt és visszaküldte az iskolába, amiért John azóta is nagyon hálás.
Egyik testvére egy holland nőt vett feleségül, akivel együtt régóta Hollandiában él. Borzasztó nehezen tudott beilleszkedni az ottani környezetbe. Amíg nem tanult meg jól a helyi nyelven, addig teljesen kirekesztve érezte magát.
A gyerekei már Hollandiában születtek, nem beszélik már a szuahéli nyelvet se. John már többször meglátogatta őt. Azt az iPhone-t, amit használ, az öccse gyerekeitől levetett darabként kapta.
A kevésbé szerencsések segítése
John egy szabadúszó, aki (épp túránk előtt néhány hónappal vett új) saját autójával vállal túravezetést, elsősorban Kenya északi részében. Tapasztaltuk, hogy amerre jártunk, igyekezett segítséget is vinni az ottélőknek. Előre megbeszéltük például, hogy majd a törzsek látogatásakor nem pénzt adunk, hanem előre veszünk egy boltban száraz élelmiszert és azt adjuk oda.
Bár igyekezett titkolni, de annak is tanúi voltunk, hogy az egyik faluban mielőtt eljöttünk, az ottani ismerősének kivett egy saját használatú inget a táskájából és odaadta. Amikor egy másik törzsnél hosszú vita után alacsonyabb összeget fizettem csak ki, mint amennyit az ottaniak szerettek volna, a törzs egyik idős tagjának ő még a kezébe nyomott 1000 shillinget.
Sokmindent tudtunk még meg Johntól, de ezeket már a törzsekről írt cikkekben írtam le.
