Afrikai törzsek (9/11)
Kenya – az emberiség bölcsőjében élő turkana törzs
Történt: 2022. március
A tónak is nevét adó, annak környékén élő kb. 1.000.000 főt számláló népcsoportról, a turkana törzsről írom a sorozat (egyelőre) utolsó fejezetét. A Turkana-tóról már írtam a Wikipedia cikke nyomán az előző részben, itt viszont szeretném kiemelni azt a szempontot, amit a cikkben „az emberőskutatók paradicsomá”-nak neveznek. Olyan régészeti leletek sokaságát találták meg ezen a vidéken, amelyek ma már az emberiség fejlődésére vonatkozó elméletek alapjait határozzák meg.
Az emberiség bölcsője
„Richard Leakey számos ásatást vezetett a környéken emberi ősmaradványokat kutatva, és számos fontos felfedezést tett. Itt találta meg a kétmillió éves 1470-es koponyát. Faját eredetileg Homo habilisnak gondolták, de néhány antropológus egy új fajt lát benne, amit a tó után Homo rudolfensisnek neveztek el. 1984-ben fedezte fel Kamoya Kimeu a turkanai fiút, egy kilenc esztendős korában meghalt Homo erectus (Homo ergaster) fiú majdnem teljes csontvázát. Meave Leakey nemrégiben egy 3,5 millió éves koponyát fedezett fel, és Kenyanthropus platyops („kenyai lapos arcú ember”) névre keresztelte.”
Egy másik cikk szerint „a 2019-es kenyai népszámlálás szerint 1 016 174 főt, vagyis a kenyai lakosság 2,14%-át teszik ki, így a turkanák a harmadik legnagyobb nilotikus etnikai csoport Kenyában a kalendzsin és a luo után, valamivel több, mint a maszáj, és a tizedik legnagyobb etnikum egész Kenyában. …
Főleg félnomád pásztorok, tevenevelésről és kosarak fonásáról ismertek. Szájhagyományaikban a szürke bika népének jelölik magukat, a Zebu után, melynek háziasítása fontos szerepet játszott történelmükben. Az elmúlt években a fejlesztési segélyprogramok célja a halászat meghonosítása volt a turkanában (a turkanai társadalom bizonyos rétegeiben tabu), de nagyon korlátozott sikerrel.
A híres turkanák közé tartozik Paul Ereng, a 800 méteres sikfutás 1988-as olimpiai bajnoka és egykori 800 méteres fedett pályás világcsúcstartó, a szupermodell Ajuma Nasenyana, valamint fontosabb kenyai kormánytisztviselők.”
A turkana törzsről is találtam egy Google Arts&Culture oldalt, javaslom először ezt ízelítőül megtekinteni, csak azután folytatni itt az olvasást.
A sivatagban
Fotó: Bács Edit
A North Horrból Loiyangalaniba vezető út (amelyet a Kenya oldalamon látható térképen tudsz követni) egy sivatagon vezet keresztül, végtelenül sivár környéken. Bármiben lefogadnád, hogy ilyen környéken nem élnek emberek.
Aztán egyszercsak az út mentén egy pár kunyhóból álló falut veszel észre, majd az úton egy felénk rohanó gyerekcsapatot.
A falu lakói körénk gyülekeztek és túravezetőnket, John Kaara Kabuga-t jó ismerősként üdvözölték.
Várták, hogy mit hoztunk nekik, hosszan beszélgettek Johnnal…
… én meg persze fotóztam közben.
Számukra a legnagyobb ajándék, ha az arra jövő vizet ajándékoz nekik. Bár mi nem tudtuk, hogy pont velük fogunk találkozni, de a túrára készültünk sok 5 literes palackozott vízzel és ezek közül adtunk át néhányat.
A turkanai túránkról még anno írtam egy teljes posztsorozatot a BoGábor Kenyában zárt Facebook csoportban (ha valaki nem tag, bármikor utólag is beléphet), de amikor erre a témára került sor, a fenti képekből kettőt a FB letiltott. Én nem gondolom, hogy a fotók közlésével helytelenül járnék el.
Ezeknek az embereknek ez a természetes környezete és ezek a mindennapjaik.
Napi küzdelem a vízért és minden másért is
Ahogy mentünk tovább, szembejöttek épp vizet hozók. Tessék belegondolni! Az előbb látott kunyhók a tótól, ami már látszik a kép tetején, kb. 20 km-re vannak, onnan hordják ezek az emberek nyilván nap mint nap a vizet (rekkenő hőségben) a falu aprajának-nagyjának. Megkérdeztem, de azért nem költöznek közelebb, mert az állatokat így tudják legeltetni. Azt ne kérdezd, mit esznek itt az állatok, mert azt se tudom elképzelni, hogy az emberek mit esznek itt.
Egy másik szakaszon, ami már a tótól csak néhány száz méterre volt, vettünk észre egy fiút, aki egy mélyen a földbe vágott üregből gyűjtötte a vizet.
Az út mentén láttunk még egy asszonyt, aki a kecskéket legeltette és egy másikat is, aki az összegyűjtött fát vitte hazafelé.
Loiyangalani látképe.
A nagyjából 5000 fős lakosság nagy része Loiyangalaniban a turkana törzs tagjai közül való. Itt az idősebbek a hagyományos viseleteket hordják még, de az egészen fiatalok már sokszor csak a modernebb ruhadarabokat viselik.
Ennek az asszonynak a nyakdíszén középen látható egyetlen dísztelen fém karika is. Az mutatja, hogy férje van. Ez a lány viszont még hajadon.
A turkana faluban
John itt azt ígérte nekünk, hogy elvisz minket egy közeli turkana faluba. Loiyangalani már mögöttünk van. Az úton jobbra indultunk, majd néhány kilométer után a tó felé letértünk egy alig járt kocsinyomra. Azon is kilométerket mentünk, semmi jelét nem látva annak, hogy erre bármilyen település lenne.
De leértünk a tó mellé és egy bukkanó után észrevettük, hogy bizony itt élnek emberek. Nem csak a tó látványa tárult elénk, hanem egy aprócska falué is.
Előtte lévő nap John megbeszélte érkezésünket telefonon a falubeliekkel, akik közül erre az alkalomra a fiatalok és a gyerekek egy része felöltözött a hagyományos viseletükbe. Persze a többiek se bújtak el előlünk, csak ők a mindennapi viseletüket hordták.
Ez a falu 25+ éve található itt, a képen jobbra, fekete ruhában látható asszony és férje települt ide, majd alapított családot. Ma már három generáció él itt. Pontos számot nem tudtunk meg, szerintünk kb. 30-an lehetnek.
A többnejűség itt is megengedett, de NAGYON sokba kerül egy férfinek megházasodni, mert a leendő feleségért 4 tevét, 30 kecskét (20 nőstény, 10 bak), 4 tehenet és 30 szamarat (!!!) kell fizetni. Ez sokszor nem is sikerül házasság előtt, hanem csak az évek során „törlesztenek”. A generációk öröklik, ha az elődök nem fizetik meg a tartozásaikat.
Az állatokat természetesen a húsuk és a tejük, no meg a vérük miatt tartják, de itt a tó mellett halat is fognak. Bogival megjegyeztük ennél a képnél, hogy itt a halszárítás simán a földre való kirakással történik.
A turkana viselet
Hihetetlenül nagy élmény volt számomra ezeket az embereket fotózni, nekem már a helyszínen is teljesen elállt a szavam.
Az állatok zsírját vagy vörös okkerrel kevert vajat és a helyi fák illatos leveleit használják fel, hogy megvédjék a bőrt a naptól és a rovaroktól. A látogatók sokszor hoznak ruhaajándékokat, így nem véletlen ezeken a kislányokon az európai trikó.
A lány szoknyája kecskebőrből készült, gyöngyökkel kivarrt övvel. Ilyen tetoválásokat pedig már több törzs női és férfi tagjain is láttunk.
Két kislány a gyerekcsapatból.
Megkérdeztük, hogy ez az asszony a többiekkel ellentétben miért európai jellegű ruhadarabokat hord és hogyan lehet, hogy nincs rajta a többi nőhöz hasonló ékszer. Azt mondták azért, mert el akart menni a katolikus misszóba istentiszteletre és ott azt mondták neki, hogy a tradícionális ruhadarabjait hagyja otthon, ha ide akar járni.
Hogyan tűnik el majd a tradíció?
John az út során egyszer azt mondta, hogy ezeket a hagyományokat most még meg lehet találni, de négy dolog tönkreteszi mindet: 1) a civil szervezetek (általában fehérek csinálják és rengeteg mindent ingyen hoznak, nem kell érte megküzdeni) 2) az Internet (megmutatja, hogy máshogyan is lehet élni) 3) a turizmus (a valódi hagyományokból üres vásári cuccok maradnak) 4) a misszionáriusok (mindenáron európai szokásokat akarnak nekik megtanítani).
A férfi fejdísze strucctollból készült, melyhez egy fehér hosszú toll is tartozna, de a nagy szél miatt az a tartótokban maradt (a tokot ld. az előző csoportképen).
Abban mindenesetre egyetértettünk Johnnal, hogy talán 10-20 év múlva ezekből a hagyományokból már semmi nem marad majd meg, eltűnik, mintha itt se lett volna.
Amikor a falut elhagytuk, …
… vettük észre a közelben legelő, a falu lakosainak tulajdonát képező kecskenyájat.
Az úton több más pici turkana falut is láttunk még a víz mellett. Itt az út másik oldalán a tóparton épp halászok bíbelődtek a hálóikkal.
A gyönyörű Turkana-tó és környékének meglátogatása hatalmas élmény volt számunkra. Bár itt élni elképzelni se tudnánk, …
… azért még egy fürdés lehetőségét nem volt szabad kihagynunk.
Eredetileg a sorozatot ezzel a fejezettel zártam volna le. Mostanra azonban kiderült, hogy tudunk még egy többnapos kenyai túrát szervezni újabb törzsek meglátogatására május végén. Tehát a sorozatot folytatom, itt.
