Egy gorillacsalád nyomában

Kaland a Bwindi Áthatolhatatlan Erdőben

Történt: 2022. április

Csak felvirradt ez a nap is, amit az ugandai utazásunk legizgalmasabb eseményeként vártunk, az ún. gorilla-trekking (azaz gorillák nyomának keresése és megtalálása) a Bwindi Impentrable Forest National Parkban (Bwindi Áthatolhatatlan Erdő Nemzeti Park), ami az Uganda-Ruanda határvidéken található (ld. a térképemet az Uganda oldalon).

Amikor az utat terveztük, egyúttal azt is el kellett döntenünk, hogy a nemzeti park mely részében szeretnénk gorillákat keresni. Ebben a nemzeti parkban ugyanis ebből a kiveszőben lévő fajból összesen 35 keleti hegyi gorillacsalád él, ezek közül turisták csak 17 csoportot látogathatnak. Ezek is négy zónára vannak osztva és először el kell dönteni, melyik zónában akar az ember részt venni egy ilyen kiránduláson, és abba a zónába kell szereznie egy hatósági engedélyt, majd találni egy turistairodát, amelyen keresztül megszerzi az engedélyt, egyúttal szállást foglal a közelben.

A Bwindi Bwindi Impentrable Forest National Park (Bwindi Áthatolhatatlan Erdő Nemzeti Park) kezdete, háttérben már Ruanda vulkánjainak kúpjai

Mivel egy-egy ilyen túrát, amelyik a 17-ből az egyik gorillacsoport meglátogatását célozza, naponta csak egyszer és azon belül is csak 8 főnek engedélyeznek, nagyon nem mindegy, hogy mennyire előre fogynak el a „jegyek”, szóval résen kellett lenni. Mivel április-május alapjában véve esős évszaknak minősül, így kevesebben próbálnak ebben az időszakban foglalni. Ráadásul a Covid miatti leállás után még messze nem tértek vissza a turisták a korábbi létszámban Afrikába.

A mi választásunk végül a négy zóna közül Ruhija-ra esett. Szokás szerint szerencsénk volt és gond nélkül tudtunk időben engedélyt szerzni. Szállásként pedig a Bakiga Lodge-ot (ejtsd: bacsiga lodzs) választottuk, ami a Ruhija nevű pici, bakiga törzsbeliek lakta faluban található.

Elágazás a főútról a Bwindi Nemzeti Park felé.

Mielőtt felmegyünk az erdőbe, azért álljon itt egy kis ismertető a gorillákról a Wikipedia alapján: „A gorilla nem fejlődési vonala mintegy 7 millió éve vált külön az emberekétől és a csimpánzokétól. Két faja a nyugati és a keleti gorilla. A nyugati gorillák Nyugat- és Közép-Afrika trópusi esőerdőiben élnek Nigériától Kongóig, míg a keletiek Közép- és Kelet-Afrika egyes területei (Kelet-Kongó, Ruanda, Uganda) esőerdeiben. A hegyi gorillák a keleti gorillák egyik alfaja. A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok: a keleti hímek elérhetik a 183 centiméteres magasságot és a 267 kilogrammot. A nőstények jóval kisebbek, legfeljebb 113 kilogrammosak. A hímek nemcsak nagyobbak a nőstényeknél, de a koponyájukon végighúzódó csonttaréj miatt ábrázatuk is jelentősen eltér azokétól. A keleti gorillák testesebbek a nyugatiaknál. Szőrzetük fekete; az idősebb hímek hátán ez ezüstösre fakul. … Esőerdőkben, hegyi köderdőkben élnek; akár 4000 méter magasságig is felhúzódnak. A talajszinten mozognak, csak a kisebb nőstények és a fiatalok másznak fára. Előszeretettel tartózkodnak az emberi települések és megművelt területek közelében kiirtott esőerdők helyén növő bozótosban, mivel ott a sűrűbb aljnövényzetben több a táplálék, inkább leveleket, rügyeket esznek. … A gorillák nagyobb, akár 30 fős csoportban élnek, amelyeket egy idősebb, domináns hím vezet és védelmez. A szürke hátú vezérhím feladata az utódnemzés és a csoport védelme. Veszély esetén két lábra állva, mellét döngetve próbálja elijeszteni a betolakodót. Ha ez sikertelen, egyenesen felé rohan, de meg nem üti.”

Megérkeztünk az Áthatolhatatlan Erdőbe.

Alapjában két félelmünk volt. Az egyik, hogy esős évszak lévén vajon megázunk-e vagy legalábbis sárban kell-e dagonyáznunk a gorillák után? A másik, hogy vajon hány óra alatt sikerül megtalálnunk a gorilla csoportot, hiszen a leírások szerint ez akár 2-3 órába is szokott telni úttalan utakon, hegyen-völgyön át, majd vissza, ami NAGYON fárasztó.

Mondjam, hogy MÁR MEGINT szerencsénk volt? Igen, már megint. Eső napokkal azelőtt esett utoljára, és aznap sem, így megúsztuk a sarat és a dagonyát, a talaj viszonylag szikkadt volt. De a többórás hegymászást is, mert indulás után hamar kiderült, hogy ahova egy terepjáróval felvezettek minket, onnan csupán pár száz méternyire tanyáztak épp a gorillák.

Ez azért nagy szó, mert ezek az állatok egyfolytában vándorolnak (ezért is hívják ezt trekkingnek, azaz vándorlásnak). Nagyon fontos, hogy a meglévő állatokat megvédjék az orvvadászoktól, ezért minden csoportot egyfolytában őriznek. Azaz két-három vadőr folyamatosan követi őket egészen estig, amikor a gorillák fészket csinálnak maguknak, ott éjszakáznak, majd reggel továbbmennek. A vadőrök fészekrakás után kijönnek az erdőből, de napfelkelte előtt már újra visszamennek és követik őket tovább.

Az indulás helyszínén a túravezetőnk először eligazítást tartott. A kezében egy lapon a meglátogatandó Mukiza nevű gorilla csoport 14 tagjának fényképe (majd tessék próbálkozni a következő fotókon felismerni az egyes csoporttagokat!). A lap 2021 júniusában készült, azóta két újabb csemete született, így ottjártunkkor 16 főre bővült a család.

Az épp szolgálatban lévő vadőr csapat, akik minket kísértek. A túra alatt kötelezően maszkot kellett mindenkinek hordania a gorillák érdekében.

Amikor odaértünk a Mukiza családhoz, egy viszonylag könnyen járható szakaszon kellett csak túljutnunk. A 16 tagból álló csoport minden egyes tagját volt szerencsénk látni egészen az elején. Azt nem mondom, hogy nagyon könnyen, ugyanis a gorillák a fák között, főként lomboktól takarva tartózkodtak itt-ott, 4-5 méternél közelebb nem volt szabad őket megközelíteni, és bizony nagyon nehéz volt a szinte egyfolytában mozgásban lévő állatokról használható fotókat, videókat készíteni az egyébként is kevés fényben, a sűrű lombok alatt.

A Mukiza családot összesen 1 óra erejéig figyelhettük meg, ennyit engedélyeznek csupán a gorillák védelmében (hogy ne szocializálódjanak túlzottan). Mint utólag megnéztem, szigorúan be is tartottuk ezt az egy órát, azután „visszaparancsoltak” minket. De ezalatt az óra alatt mi is mentünk velük, majd látható, milyen terepen.

Ezen a mobilos képen elég jól érzékelhető, hogy annak a számára, akinek nem volt távcső vagy komolyabb teleobjektívvel felszerelt kamera a kezében, elég nehéz volt a gorillákból eleget látnia.

Nekem szerencsére volt, és ezzel számomra hatalmas élményt jelentett ez a túra. Főként a legnagyobb objektívemet használtam, ami megfelelő közelségbe hozta az állatokat.

Ez sem volt sokszor elegendő, mert a bozót levelei között nehéz volt elkapni őket. Ő a csoport kb. 30 éves alfahímje, a csoport névadója, Mukiza. A képről jól látszik, miért hívják ezeket „silver back”-nek, azaz „ezüsthátú”-nak.