Afrikai törzsek (1/11)
Tanzánia – együtt vadásztunk a wahadzabe törzs tagjaival
Történt: 2020. december
Ezzel a bejegyzéssel egy (végül) 11 részből álló sorozatot indítok el, amelynek egyes részeit kéthetente fogom megjelentetni.
Az elmúlt 3 évben Afrika sok részét bejártuk már. Természetesen a tájak és a vadvilág is érdekes itt, de engem legjobban az itt élő emberek és az életkörülményeik érdekelnek. Az pedig különösen, ha olyan afrikai törzsekhez sikerül eljutni, amelyek még részben vagy egészében megtartották az ősi kultúrájukat, szokásaikat.
Így eljutottunk Kenyában gabbra, el molo, turkana, rendille, samburu, maaasai törzsekhez, Tanzániában a wahadzabekhoz és a datogákhoz, Ugandában a pigmeusokhoz, Namíbiában a himbákhoz. Számunkra sok szempontból meghatározó élmény volt ezek között az emberek között időzni egy keveset és megtapasztalni, hogy ilyen végtelenül egyszerű körülmények között is lehet élni.
A wahadzabék
Az első törzs, amelynek a természetben élő tagjait felkereshettük, Tanzániában az Eyasi-tó mellett élő wahadzabék voltak. Először nézzünk rá a térképre (a Tanzánia oldalon a teljes túra összes információja megtalálható egy interaktív Google térképbe sűrítve), hogy el tudjuk helyezni, merre járunk.
Mielőtt odaértünk volna, pár nappal előtte az Olduvai-szurdokban lévő tanzániai múzeumban már olvashattunk róluk: „Tanzánia nem csak az emberi fejlődéstörténet tanulmányozásának fontos helyszíneit őrizte meg, hanem az egyetlen olyan vadászó-gyűjtögető populációt is, amely kizárólag vadászatból és növények, gyümölcsök gyűjtögetéséből él. A wahadzabék az Eyasi-tó környékén élnek, sokszor 20-30 fős csapatokban.
A törzs már kicsi, csak kb. 1000 főt számlál, és már csak legfeljebb a fele él kizárólag vadászatból és gyűjtögetésből, míg a többiek elkezdtek földet művelni, kereskedni és bérmunkába álltak. A wahadzabékat először egy német felfedező, Oscar Baumann dokumentálta 1894-ben, majd egy másik expedíció 1930-ban. A törzset megpróbálták többször is letelepíteni és mezőgazdaságra szoktatni, 1927-ben és 1939-ben, sikertelenül. Később is voltak próbálkozások, 1965-ben és 1990-ben, szintén sikertelenül.”
Megérkezünk a „bushman”-okhoz
Hajnalban keltünk, még sötétben indultunk, hogy napkeltére odaérjünk. Mondanom sem kell, hogy úttalan utakon, a terepjárónkat is megviselte. A helyi idegenvezetőnk, J.J. (ejtsd dzsédzsé, = John Joseph) vitt be a (TÉNYLEG!!!!!!!) bushmanokhoz végül egy ösvényen (ld. az alábbi videóban). Nyugodtan mondhatom, hogy levegőt se kaptunk a látványtól.
Ez a csapat kb. 3-4 család, monogámok, viszont csak egymás között házasodnak, ami miatt a születő gyerekek között kevés marad életben, csökken a számuk. A környéken már kevés a vadászható állat, így nem tudnak csak vadászatból és gyűjtögetésből megélni. Az államtól kapnak kiegészítő élelmet, ruhákat, a nőket pedig ún. „community project”-be vonják be, ami kézimunkázást jelent, a termékeket eladják, így pénzhez jutnak. Őket is megpróbálták néhány éve letelepíteni, házakat építettek nekik, de visszaszöktek.
A tűz körül ülők egy része dohányzott, mint megtudtuk a füvet is szeretik és hiába tilos, beszerzik maguknak.
Megnézhettük, az asszonyok hogyan kézimunkáznak, …
… a gyerekeik meg körülülték.
Aztán megmutatták azt is, hogyan kell tüzet csiholni. A végén mindkettőnket invitáltak és kipróbálhattuk mi is, hogyan is megy ez.
A következő kép hátterében látszik egy lakókunyhó. Összesen nem láttunk háromnál többet, egy ilyenben jó, ha ketten elférnek. Azt gondoljuk, hogy a többség a szabad ég alatt alszik.
J.J. elmesélte, melyik nyílvessző mire való. Balról az első való madárra. Amin az ujja van, azon még nincs nyílhegy. A következő kettő már nagyobb vadakra szolgál, míg a legutolsó kifejezetten nagyvadra, és mérgezett. A mérget növényi kivonatból készítik, ha az állatot eltalálja, a vérben felszívódva kb. 15 perc alatt megállítja a szívet, de a húst nem teszi ehetetlenné.
A törzs elöljárója, egyúttal a „fővadász” aki nagyon barátságosan mindent elmesélt, persze nem nekünk, hanem J.J.-nek, aki fordított.
Mi is vadászunk velük
Mentünk velük VADÁSZNI íjjal és nyíllal, . A kutyák körülöttünk a vadászatban segítettek.
A kilőtt nyilakat, amivel nem sikerült eltalálni a célt, rögtön a lövés után hihetetlenül ügyesen megkeresték, hogy újra használhassák.
Ez egy olyan fa, aminek a nedvét szúnyogriasztónak és szappannak használják. A másik fának a virágát a környék méhei begyűjtik, amiből a mézet a wahadzabék a datogákkal elcserélik kovácsolt nyílhegyekre (a datogákról a hetedik fejezetben lesz szó).
Eddig két madarat sikerült a vadászoknak lőniük, de mentünk tovább.
A két vadász különvált és egyszercsak az egyik elkezdett kiabálni, a másik meg a hang után rohant.
Majomzsákmány
J.J. mondta, hogy majmokat láttak. Mire mi utólértük, épp az egyik majmot kutyák üldözték, de a fiatalabb vadász elejtette az első majmot.
J.J. hihetetlen boldog volt, mert azt mesélte, hogy kb. 5 éve vezet turistákat ide, de most először sikerült a vadászaton majmokat ejteni.
Az első majom, amit nyíllal lőttek le. A másodikat pedig a kutyák fogták meg és harapták agyon.
A fővadász a legfontosabb zsákmánnyal.
Láthatóan mindketten nagyon elégedettek a mai eredménnyel, amit az alábbi videóban el is mondanak.
Nem tudjuk, pontosan mit mondanak, de nagyon vicces volt, főleg a hangképzés miatt.
Azután már csak össze kellett kötni a majmokat, hogy a hátukra vehessék, és elindulhassunk visszafelé. Amikor a táborba visszaértünk, megnyúzták a majmokat, de az erről szóló videót azért most inkább kihagyom…
Élet a wahadzabe faluban
Volt még két „műsorszám”. Először a gyerekekkel együtt a célbalövést gyakorolták (persze mi is kipróbálhattuk…)
Azután pedig „össztánc” következett.
2023. november 15. @ 2:41
Great article! That is the type of information that are supposed to be
shared around the internet. Disgrace on the seek engines for now not positioning this submit upper!
Come on over and discuss with my website . Thanks =)
2023. november 15. @ 7:31
Thank you.