Három nap Nyugat-Kenyában (3/3)
Kisumu, város a Viktória-tó partján
Történt: 2022. október
A Kakamega esőerdő alig 60 kilométerre van északra Kisumutól, ahova Nairobiból van közvetlen helyi repülőjárat. Mi is azzal érkeztünk, és a két nap erdőjárás után (ld. az előző részekben) még fel akartuk fedezni egy kicsit ezt a várost is és annak környékét. A Viktória-tó partján fekvő Kisumu egy kikötőváros, a negyedik legnagyobb lélekszámú település Kenyában, nagyjából 300.000 lakossal.
A város életét ez a hatalmas tó, amelyet négy ország ölel körül, nagy mértékben meghatározza. „A város annak idején a Kenya, Uganda és Tanzánia közti kereskedelme központjaként gazdagodott és az 1980-as években, illetve az 1990-es évek elején erősen megsínylette a kereskedelemnek kereteket adó Kelet-Afrikai Közösség felbomlását. Kikötője gyakorlatilag nem működött. Mára részben helyreállt a kikötő kereskedelmi forgalma.” (Wikipedia)
Felmásztunk a Sírókőre
Bíztunk benne, hogy találunk annyi érdekességet ebben a városban és a környékén, hogy megérje eltölteni erre is egy napot. Sofőrünk, Sammy javaslatára először a Rondo Retreat és a város közötti úton egy kis kitérőt tettünk, felmásztunk a Sírókőre (The Crying Stone).
Egy hatalmas sziklatömb sorozat található Mukumu mellett, amihez egy helyi legenda társul. Eszerint egyszer egy boldog házasságban élő férfit elhagyta a felesége egy másik férfiért. A férfi sírva kiállt az út szélére és várta haza, de a felesége soha nem tért vissza. A férfi csak sírt és sírt, állt az út szélén, majd kővé vált, de a könnyei továbbra is patakzottak. Ezt a sziklát lehet látni ma, amelynek a tetejéről időnként víz folyik le.
Mi is körbejártuk az egészet (a tetejére nem lehet felmenni). Nekünk a szikla volt a látványosság, a helyi gyerekeknek pedig mi, a fehér emberek.
A sziklák alatt van egy olyan barlangszerű rész (nem az, mert két oldalról is járható), amit az idegenvezetőnk elmondása szerint a helyiek többek között a fiúk férfivá avatási szertatásakor használnak, itt történik ugyanis a fiúk körülmetélése. Bevallom, először azt gondoltam, ezért hívják ezt a sziklát Sírókőnek. De tudom, hogy a fiúknak egyetlen mukk nélkül kell tűrniük a procedúrát, ha nem akarnak megszégyenülni a többiek előtt.
A képen szereplő hölgy a jegyszedő a Sírókőnél, mert ez is egy turistalátványosság, ahova (jelképes) belépő megfizetése után lehet csak bemenni, sőt még idegenvezetőt is kell fogadni (ő a fiatalember a fotón). Természetesn némi baksissal meghálálva szolgáltatásait a „túra” végén.
Felhívnám még a figyelmet a képen kettőjük között látható varrógépre, amit minden bizonnyal a jegyszedő néni használ, amíg várja a következő turista felbukkanását, ezzel is valami kiegészítő keresményre szert téve.
A Kisumu múzeum
A Kisumu Museum-ot 1980-ban hozták létre, egy nagyobb teremben talán 10-15 tárlóból áll. Ezek elsősorban a helyi növény- és állatvilágot mutatják be, de némi néprajzi gyűjteményt is tartalmaznak.
Az egyik tárlóban pedig egy térképet találtunk, amelyen tanulmányozni lehet a kenyai népcsoportok és nyelvjárások elhelyezkedését.
A múzeum hátsó traktusában felépítettek egy kis skanzent is, amely a helyi legfontosabb népcsoport, a luók korábbi életkörülményeit mutatja be.
Az előbbi képen látott kunyhó belseje, panorámaképen.
„Szokás szerint” megint volt egy kis szerencsénk, épp egy jókora iskolai csoport látogatott a múzeumba és valószínűleg az ő kedvükért egy tánccsoport bemutatót is tartott a helyi néptáncokból.
A Viktória-tónál
Persze a tóhoz is mindenképp le akartunk menni. A kikötőben halászhajók tucatjai sorakoztak.
Felmerült, hogy esetleg benevezünk egy csónaktúrára mi is, de látva, hogy itt is nagyobb iskoláscsoportok várnak a „behajózásra”, inkább lemondtunk róla. Helyette inkább a tó mellé települt „szállodát” látogattuk meg. Kenyában a hotel szó vidéken általában egy (jó esetben) éttermet, de inkább csak egy picike kifőzdét jelez. Nos mi is egy hotelben ebédeltünk, amelynek gyakorlatilag egyetlen fogása a sült hal.
Azt viszont kiválóan csinálják. A meglehetősen nagy étterem (két szinten legalább 30 asztal) bejáratánál belépéskor rögtön rábökhetsz, melyik méretes tilápia halat szeretnéd, ha megsütnék neked, és már sütik is, …
… majd tálcán kihozzák az általad kívánt köret(ek)kel és italokkal együtt. Nagyon régen ettünk ennyire finom sült halat, szóval nem csak azért nyaltuk meg utána mind a tíz ujjunkat, mert egyébként is kézzel fogyasztottuk el.
Az étterem teraszáról pedig kiváló kilátás nyílik a tóra, ahol egyrészt a visszaérkező halászhajókat lehet megszemlélni, …
… másrészt gyönyörködni a sok ott bóklászó madárban.
A képeken egy rózsás tantalusz (Yellow-billed stork) pár, egy szent íbisz (African sacred ibis) és egy gogó vagy kalapácsfejű madár (Hamerkop).
Pont az orrom előtt igyekezett zsákmányt szerezni egy tarka halkapó (Pied Kingfisher), …
… amelyik először egy helyben a szárnyával verdesve kinézi magának a halzsákmányt, …
… majd egy pillanat alatt zuhanórepülésben lecsap, be a víz alá, és ha szerencséje van, sikerül halat fognia. Ezúttal nem volt.
A tó partján egy helyen deszkapallókból egy sétányt építettek, amit be lehet járni, közben megszemlélve egy kicsit a mocsárvilágot.
Sammy segítségével mi egy monitor gyíkot vagy másnéven szalagos varánuszt (Varanus indicus) figyelhettünk meg.
A város
Végül körbeautóztunk egy kicsit a városban is.
Látható a fejlődés, sok új modern épületet is emeltek a régiek mellé.
Itt is rengeteg a boda boda (motoros taxi), és végre láttunk street-food-ot egy hot dog árus képében. (Nairobiban nem engedélyezik az utcai ételárusítást, ezért a meglepődés.)
M-Pesa (mobiltelefonos pénzküldő) ügynök és zöldség-gyümölcs stand.
Itt a városnézésnek, de a túránknak is vége.
