Három nap Nyugat-Kenyában (1/3)
Pillangó-özön a Kakamega-esőerdőben
Történt: 2022. október
Ez az ország az emberek fejében általában úgy él, mint a szavannák birodalma, ahova elsősorban szafarizni indul a látogató. Persze mi is rengeteg olyan nemzeti parkban megfordultunk már az elmúlt három év alatt Kenyában, ahol az elsődleges látványosság a „game drive”. Ez a terepjáróval barangolás (mert kiszállni belőle nem szabad!) egy adott területen, közben nagy vagy kisebb vadak felkutatása és megfigyelése.
Ismerünk jónéhány olyan itt élő külföldit, akik számára az jelenti a kikapcsolódást, ha egy-egy hétvégén elzarándokolhat valamelyik Nairobihoz közeli vagy távolabbi parkba és szafarizhat két napig. Kenya elég nagy ország, a több tucat nemzeti parkból könnyű találni mindig egy újabbat, amelyikben régen, vagy még egyáltalán nem jártunk. Szinte mindnek van egy-két olyan állatfajtája is, ami csak ott fellelhető.
Nekünk is sokáig jelentett izgalmat egy-egy szafari, ahol sosem tudod előre, vajon milyen szerencséd lesz aznap, mi kerül a szemed elé. Az utóbbi időben viszont egyre inkább olyan úticélokat kerestünk, ahol valamilyen természeti szépséget lehet megtalálni, sőt az a legjobb, ha végre ki lehet szállni az autóból és lehet gyalogolni egy nagyot. Volt már több ilyen túránk is, mert persze Kenya nem csak szavannából áll, nagyon változatos tájakat lehet itt találni.
Nyugat-Kenya
Régen kitűztük magunknak, hogy el kellene jutni Kenya nyugati felébe is, az ugandai határ, a Viktória-tó környékére. Most végre sorra került ez a célpont.
Itt, az egyenlítőtől kb. 30 kilométerre északra található az a nagyjából 240 négyzetkilométernyi terület, amely „Kenya egyetlen trópusi esőerdeje, és állítólag ez az ősi guineói-kongol esőerdő utolsó maradványa, amely egykor a kontinenst átfogta. … Itt 380 növényfajt tartanak nyilván. Ez 60 páfrányfajt, 150 fa- és cserjefajt, valamint 170 virágos növényfajt, köztük 60 orchideafajt foglal magában, és 9 faj csak ebben az erdőben található.” (Wikipedia)
Az erdőben évi 1200-1700 mm eső hullik (összehasonlításképp Magyarországon az évi átlagos csapadék 500-750 mm), miközben a hőmérséklet szinte állandóan 20-30 C° között mozog nagy páratartalom mellett.
Két napig jártuk az erdőt, két nagyobb és két kisebb túrát megtéve. Először felmentünk a szállásunktól nem túl messze lévő Liranda-hegy tetejére szétnézni. Az odavezető út illetve a csúcs környezete is számomra inkább egy hagyományos erdei séta érzetét keltette, ami akár a Bükkben is lehetett volna.
Kérdezgettem is a túravezetőnket (mert anélkül nem tanácsos itt elindulni), Wycliffe Adukha-t, miben is látható a különbség a „normál” és az esőerdő között. Kezdte is magyarázni, de akkor még inkább csak hümmögtem, nem értettem.
A hegyen összetalálkoztunk egy kiránduló iskoláscsoporttal, akik amikor meglátták a kezemben a kamerát, rögtön kérték, hogy készüljön róluk is egy kép.
Wycliffe elmagyarázta, hogy a helyi iskolában folyik egy természetvédő projekt, amelynek keretében a gyerekeknek minden héten tartanak ismeretterjesztő oktatást és hetente kiviszik őket a természetbe is, hogy élőben is megtapasztalhassák a tanultakat Bízva abban, hogy ezzel sikerül természettudatos felnőtteket nevelniük, akik tesznek majd azért, hogy az egyetlen kenyai esőerdő megmaradjon a jövő generációk számára.
Az esőerdő
Másnap reggel vágtunk neki a leghosszabb kirándulásunknak egy másik irányban. Szinte az első pillanatban megfogott minket az „igazi” esőerdő semmivel össze nem téveszthatő hangulata.
Feljegyezték, hogy elefántot utoljára 1912-ben láttak errefelé, egy kafferbivalyt 1936-ban, az utolsó nagyvadat, egy leopárdot pedig 1991-ben.
Az erdő híres a madarairól, 367 madárfajt jegyeztek fel, mint pl. a nyugat-afrikai óriásturákót (Great blue turaco) és a szürkeképű szarvascsőrűt (Black-and-white-casqued hornbill). Legalább 9 madár sehol máshol nem található. Megszámoltak 489 pillangófajtát is, erről majd később.
Fantasztikus bujaságban találhatók itt mindenféle növények, minden haragos zöld , a kiszakított-kitaposott ösvényt is igyekszik a természet minden eszközzel visszahódítani magának. Mindez egy olyan párás, nedves miliőben, ami persze a képekről nehezen jön át.
Nagyon oda kell figyelni minden lépésre, mert a föld a rengeteg eső következtében igen mély. Sokat dagonyázunk, a patakokon a kialakított pallók pedig életveszélyesen iszamosak, csúsznak.
A folyónál
Leértünk a Yala-folyóhoz.
A terep nem egyszerű, viszont nehéz. Többször is akadályokat kellett leküzdenünk, …
… mint például ez a hatalmas fa, amelyik pont az ösvényre találta jónak kidőlni. A következő kisfilmen látható, mennyire nem könnyű kikerülni.
Az emlősök és a madarak többsége elbújt előlünk (majd a következő részben azért mutatok belőlük néhányat), viszont nagy élmény volt lépten-nyomon a legkülönfélébb lepkékbe botlani. Volt olyan, amit nem sikerült lekapni. Azért így is összeraktam egy sorozatot azokból, amelyeket érdemes megcsodálni.
kattints az alábbi képre és lapozd végig a fotókat a galériában
Wycliffe ment mindig elöl és pásztázta az erdőt számunkra, majd mutogatta, hogy mire érdemes figyelni. Egyszercsak megállt és szólt nekem, hogy nagyon lassan, óvatosan közelítsek. Előtte talán két méterre az úton egy pocsolya szélén egy pillangópár élte épp románcát.
Wycliffe pedig leguggolt és rendkívül ügyesen két ujja közé csippentve elkapta a hímet.
A nőstény persze elrepült, de így legalább láthattuk, hogy a kívül barna-sárga mintázatú lepke belül kék-fehér!
A megfogott hímet Wycliffe megmutatta nekünk, majd szabadon engedte.
Folytatás a második részben, itt.
