Történt: 2023. november
Az előző nap izgalmait valamelyest sikerült kipihennünk, de a paucartamboi (Huallamayo) szállásunkról az Oxapampába vezető út egyáltalán nem lett egyszerű. Ugyanis egy pillanatig sem bíztunk abban, hogy a tegnap este tapasztalt hegyomlást reggelre már eltakarították, így az egyébként 87 km-es útvonal helyett a legrövidebb(!!!) kerülőutat kellett választanunk, ami írd és mond 308 km!
Természetesen nekivágtunk még jókor reggel, és eredetileg abban bíztunk, hogy talán ebédtájt már oda is érünk.
A táj ilyen magas hegyek között ugyan elég kopár, de változatos és a szikrázó napsütésben mégis gyönyörű volt.
Számomra elképesztő, hogy ezeken a 3.000 méter körüli kopár hegyeken milyen élénk mezőgazdasági tevékenységet folytatnak, szigorúan elhatárolva a telkeket (ld. az első képen), illetve mégis milyen zöld növényzetet sikerül létrehozni ilyen sivár körülmények között is.
Például a második fenti képen azt az önállóan álló zöld területet nem is értem, hogyan sikerül megművelni.
A völgyekben is minden zöld, az egyik helyen egy virágtermesztő parcellát is láttunk. Nem lehet könnyű innen piacra hordani a vágott virágot.
Színesre festett település útközben
Tarma főutcája
Az utunk sok apró településen vezetett át. Ezekre jellemző, hogy nagyon színesre festett épületekkel vannak tele (ld. pl. az első fenti képet).
Az előző nap tönkrement autóguminkat a biztonság kedvéért mindenképp le akartuk cserélni egy újra, hogy egy esetleges újabb durrdefekt ne okozzon megoldhatatlan problémát. De ez a beszerzés csak félúton, a Tarma nevű városkában sikerült, amit (a szinte minden városra ráaggatott jelző szerint) épp „az Andok gyönygye (Perla de los Andes)”-nek is neveznek.
Amíg a gumiszerelés tartott, kaptunk egy órányi időt kicsit körbeszaladni a városban. Persze csak a legbelső részeiben, mert mint én is utóbb olvastam a Wikipedia cikkében, a város kb. 43.000 lakosú, de egy fél Budapestnyi területű.
A cikk szerint az itteni ásatások megmutatták, hogy már az inkák előtt több népcsoport élt együtt ebben a völgyben. Amikor az inkák megérkeztek, itt építettek egy új tartományt. Tarma városát azután még az ötödik spanyol alkirály idejében, 1570 körül alapították.
A régi épületek közül is látható még néhány. A sárga épület a második fotón egyszerre ad otthont a városi önkormányzatnak …
… és a helyi közkönyvtárnak. A teljesen üres olvasóteremben a könyvtárosokkal szóba elegyedve megtudtuk, hogy 18.000 kötetre rúg a könyvállomány, amit viszont kizárólag helyben lehet olvasni, kölcsönzés nem lehetséges!
Bevallom, nem azért mentünk be ide, mert tényleg a könyvtár iránt érdeklődtünk, hanem azért, hogy keressünk egy nyilvános mosdót. Találtunk is itt egyet, mégpedig szerintem egy világszenzációt.
Az olvasóteremből egy ajtó vezet ide, amelyre ki van írva, hogy női illetve férfi mosdó. Feltételeznéd, hogy ezután újabb két ajtó következik egy folyosóról, de nem! Egyetlen helyiségbe nyílik, ahol ez fogad:
Én még ilyen megoldású „gendersemleges” mellékhelyiséget sehol nem tapasztaltam. 🤣🤣🤣
Ez a fenti épület is a város főterén található, de nem ez a tér fő ékessége, hanem a Szent Anna székesegyház.
A neoklasszicista stílus senkit ne tévesszen meg, az épületet csak 1954-ben építették.
A belsejében található mauzóleumban az ország egyik korábbi, tarmai származású elnöke, Manuel A. Odría és egy püspök, Lorenzo Unfried maradványai vannak elhelyezve.
A tér közepéről ha visszanézünk a templomra, a pálmafák között egy szabályosra nyírt fát lehet megfigyelni. Ebből volt még egy a tér ellenkező oldalán is, amit éppen a kertész nyírt. Nézzük csak meg közelebbről, mi is lesz ebből?
Igen, egy karácsonyi rénszarvas! Hiszen itt is már mindenki készül a karácsonyra!
Ezt tapasztalhattuk egy kis főutcai kávézóba betérve is, ahol a perui kávéhagyományoknak megfelelően sokféle pörkölésű kávéból olyan kávét kérhetsz, amilyet csak szeretnél. Közben pedig a falatnyi üzlethelyiség közepét egy feldíszített és alatta ajándékdobozokkal felturbósított műkarácsonyfa foglalja el.
A kerekeink már ismét rendben, roboghattunk tovább.
Hegyen-völgyön zakatoltunk, hegyormok és felhők között, időnként alagutakon át. Mint útitársaimtól megtanultam, ha valaki nagy levegőt vesz, mielőtt az autó beér az alagútba és megtartja azt addig, amíg kiér belőle, sőt közben kíván is valamit, akkor a kívánsága teljesül.
No én megpróbáltam, ld. a következő videóban:
Bár ez az alagút (Tunel Yanango) kb. egy kilométer hosszú volt (kerek egy percig tartott áthajtani rajta), és azt kívántam, most már tényleg érjünk oda gyorsan Oxapampába, a kívánságom nem teljesült. Ugyanis onnan alig pár kilométerrel később meg kellett állnunk egy irgalmatlan hosszú kocsisor végén.
Először azt hittük, csak valami torlódás, ilyen számtalanszor adódik a perui utakon.
Vártunk egy kicsit, közben felfedeztem rögtön mellettünk az alábbi „köztusolót”, amihez a vizet a felette magasodó hegyről leérkező esővíz szolgáltatta.
Azután látva, hogy a kocsisor egy tapodtat se mozdul, kiszálltunk és elballagtunk a kocsisor elejéig, megnéztük mitől nem tudunk továbbmenni.
Ez a látvány fogadott:
Egy az úton (egyébként is átfolyó) megáradt hegyi patak hordalékában evickélve egy teherautó belefordult a patakba, ami elzárta az utat, így csak irány szerint váltakozva tudtak (meglehetősen nehezen) az egyes járművek átkelni.
Utólag kiderült, hogy egy ananászt szállító teherautó járt pórul.
Az átkelésünket az alábbi videóban is át lehet élni, ami a patak átszelésével nem ért véget, mert kb. 300 méterrel később egy újabb hegyomlás miatt volt leszűkítve az út egyetlen sávra.
Nos ez a kis intermezzó nekünk kb. másfél-két óra várakozást jelentett. Nem véletlenül, ugyanis amikor a „katasztrófa-turista” sétámról elindultam visszafelé, megszámoltam, hányadik jármű voltunk mi a sorban, és 153-ig jutottam.
De csak túljutottunk ezen is, közben lefelé ereszkedtünk kb. 1000 m-re. Még megálltunk egy technikai szünetre San Ramónban, persze gyorsan kattintottam itt is néhányat.
Innen már „tényleg csak” annyi volt hátra Oxapampáig, mint előtte levő nap a hegyomlás előtt, 87 km …
Ez a környék már egészen más klímájú, itt kifejezetten párás, trópusi volt a levegő. Innen újra felfelé vitt az országút, 1.800 méterre.
És lássatok csodát! Megérkeztünk este 6 körül Oxapampába, mindösszesen 36 órával azután, hogy elindultunk Limából!
Miért is akartunk odajutni? Nos én például azért, mert olvastam korábban, hogy ez egy osztrák telepesek által alapított település. Ahogyan a Wikipédia spanyol nyelvű cikkében olvasható: „1891. augusztus 30-án Enrique Bottger telepes alapította. Osztrák telepesek (Tirolból) és németek (a Rajna vidékéről) [vándoroltak idáig], akik Pozuzóból érkeztek termékeny földek után kutatva. Idővel perui telepesek, horvátok (vezetéknevek -ich ) , olaszok, sőt svédek is (vezetéknevek -son ) érkeztek. Jelenleg egy mesztic kolónia, amelyet franciák, lengyelek, svájciak és peruiak laknak.” Létezik egy angol nyelvű Wikipédia cikk is a városról, amely leírja annak történetét is:
„1857 márciusában egy 300 fős tiroli és porosz telepesből álló csoport, amely főként szegény parasztcsaládokból és házaspárokból állt, akik nem házasodhattak össze hazájukban, felszálltak a „Nortonra”, hogy Peruba utazzanak. Az utazás megkezdése előtt a párok összeházasodtak. 4 hónap elteltével a telepesek megérkeztek a limai Callao kikötőbe. Két nap karantén után a telepesek egy hajóval Huacho kikötőjébe mentek, ahol holmijukat öszvérekre rakták, a férfiaknak pedig gyalog kellett folytatniuk az utat, míg a nők és a gyerekek szamarakon lovagoltak. Az út Huanchóból Cerro de Pascóba, Acobambába és Santa Cruzba vezetett. Útközben néhány telepes elhagyta a csoportot. 1858-ban a férfi telepesek Santa Cruzból Pozuzóba utaztak, hogy felosszák a földeket, és eleget vethessenek ahhoz, hogy családjuk megérkezésekor meg tudjanak élni a termésükből. Végül 1859-ben egy 170 fős csoport véglegesen Pozuzóba költözött.
1891-ben, amikor a dolgok jobbra fordultak, egy csoport pozuzói telepes megalapította Oxapampa városát (ma az azonos nevű tartomány fővárosa), majd Villa Rica városát (mindkettő Pozuzótól délre).”
Oxapampa főtere alpesinek szánt stílusú házakkal…
… és a Dél-Amerikában honos araucano fenyőkkel, párban a pálmafákkal
Eredetileg Pozuzoba is terveztünk eljutni, de az időveszteség miatt erről le kellett mondanunk. Még rendelkezésre állt viszont egy óránk sötétedés előtt. Így itt is igyekeztem mielőbb körbeszaladni, hogy készülhessen legalább pár kép erről a városról is, hiszen másnapra már más volt a program.
Oxapampai utcakép némi alpesi felhanggal
Azt nem volt időm kideríteni, vajon ezek az épületek mikor épültek, mennyire „autentikusak”, azaz van-e még bármi közük az eredeti telepesekhez, vagy csak egyszerű stílusutánzatok.
Az mindenesetre nagyon érzékelhető volt, hogy a ma kb. 15.000 fős város nagyon ráállt arra, hogy az osztrák / német hagyományok turista vonzerejét meglovagolja. Talán osztrák származású, de mindenképp német hangzású névvel büszkélkedő üzletek sora található a főteret környező utcákban.
Találtam egy „osztrák cukrászdát” is (a fenti képen a sarokház), …
… amelynek tényleg olyan kis „gemütlich” hangulata van, sőt úgy tűnik még „Schwarzwälder Kirschtorte”, azaz feketeerdő torta is kapható.
A város minden bizonnyal egyik legrégebbi épülete a kiváló állapotban fenntartott templom a főtér egyik oldalán, amit 1940-ben avattak fel és kizárólag fából épült. Az elhasználódott faelemeket rendszeresen kijavítják, cserélik.
Volt olyan szerencsénk, hogy a napközben egyébként zárva tartó templomot épp akkor nyitották ki egy későbbi istentisztelet előkészítésére, így én is bejuthattam.
Számomra a város inkább csak a történetének elemeit próbálja a „turizmus aprópénzére” váltani, valahogyan felhasználva az európai gyökereket, de már igen messze azoktól, turista forgalmat generálva, inkább csak „a régi dicsőség romjain”.
Nekem eléggé illúzióromboló volt például ez a „Hakuna Matata” nevű szórakozóhely, de a második képen látható „alpesi” faborítású homlokzat az egyébként beton és téglaszerkezetű házon is. Itt látható a „Social Plaza” nevű csarnok is, …
… amely egyébként egy bajor sörsátor hangulatát igyekszik kelteni, körben szuvenírboltokkal és gyorsétkezdékkel. Aki pedig ott sem talált magának megfelelő ajándéktárgyat, az vehet magának bőrnadrágot és dirndlit más utcai boltocskában.
A harmadik napról majd a következő részben, itt.
