Afrikai törzsek (11/11)
Kenya – a szigetlakó njemp törzs egyik falujában és egy samburu faluban
Történt: 2023. május
Az afrikai törzsekről szóló sorozatomnak ez az utolsó része, amelyben két törzsről, a njemp és a samburu közösséghez tartozó emberekről is lesz szó.
A njemp törzs
Az elsőről ezt írja a Google Arts&Culture oldal: „A njemp-ek, akiket ‘en-jemusi’ vagy ‘il-chamus’ néven is emlegetnek, a Baringo-tó környékén élnek, … a maa nyelvet beszélik, és az egyszerű nilota nyelvi csoporthoz tartoznak, mint a maszáj, samburu és turkana közösség.
Két elmélet is létezik, amely a njempek eredetét magyarázza. Az egyik elmélet azt sugallja, hogy a samburu törzs egy Il-Doigolo nevű részéből származtak a tizennyolcadik század közepén. A másik elmélet szerint ők az egyik il-oikop/il-kwavi maszáj törzs maradványai, akiket az ilkapi maasai törzs legyőzött. A Baringo-tó déli és keleti részén telepedtek le, ahol letelepedett földművesek lettek.„
A kenyai népszámlálási adatok szerint ez az egyik legkisebb törzs, kb. 32.000 főt számlál, amely a Baringo-tó környékén él. Mi egy olyan falut látogattunk meg, amelyik a tó közepén, az Ol Kokwe nevű szigeten található. Ezen a szigeten kb. 1700-an élnek.
A Baringo-tó
Néhány szót még ejtsünk a Baringo-tóról is, amiről a Wikipedia azt írja, hogy „a Nagy-hasadékvölgy afrikai tavai közül – a Turkana-tó után – a második legészakibb fekvésű. Felülete mintegy 130 négyzetkilométer. Nincs nyilvánvaló kivezetése; a vizek a feltételezések szerint a tavi üledékeken keresztül beszivárognak a vulkáni alapkőzetbe. A törésvonal két édesvizű kenyai tava közül ez az egyik, a másik a Naivasha tó. … A kenyai kormány egy 2021-es jelentése szerint a Baringo-tó felszíne 100%-kal, 268 négyzetkilométerre nőtt a 2010–2020 közötti időszakban. A tóparti falvakat elöntötte a víz, és az embereket elköltöztették.” A ma már fél Balaton méretű tóban 7 sziget található, ezek közül a legnagyobbat egy kb. ezer éve alvó vulkán, az Ol Kokwe hozta létre, és ezen ma is számtalan hőforrás tör felszínre.
Helyi vezetőnkkel, Louis Jumah-val egy kis motorcsónakkal jutottunk el a szigetre. Amíg odaértünk, elmesélte, hogy a környéken élő emberek egészséges vezetékes ivóvíz híjján a tó vizét használják ivóvíznek, amiben viszont egészségre káros, túl magas fluortartalom van. Ez nem csak a csontokra hat, hanem pl. ettől minden környékbelinek sárgák lesznek a fogai. Elmondta azt is, hogy már nagyon régóta minden egyes választáskor a politikusok ígéretet tesznek, ha őket választják, akkor megoldják az ivóvíz-problémát. Persze sosem történik semmi.
Megérkeztünk a njemp faluba
A kunyhók tetejét papírusz darabokkal fedik. Ezek nem túl tartósak, így rendszeresen újra kell a tetőket rakni. Mivel a szigeten ez az anyag nem terem meg, így a „szárazföldről” kell beszerezni.
Bemehettünk az egyik kunyhóba, amelyben egy kb. 65 éves asszony él. A kunyhóban rajta kívül néhány unokája alszik, a földre terített állatbőrökön. De nézzünk körül a kunyhóban az alábbi videó szerint.
Az asszony azután kijött velünk, …
… hogy jobb fényviszonyok között is készülhessenek vele fotók.
Kérdésemre elmondta, hogy ő a férje első felesége. A törzsben megengedett a többnejűség, így a férjének is négy felesége van. A karjain a fémkarikák azt jelzik, hogy három lánya már férjhez ment és kifizették értük a hozományt. Nincs róla kép, de vannak nők, akik a lábszárukon is hordanak ilyen karikákat, amelyeket pedig akkor tesznek föl, amikor fiaik átesnek a körülmetélésen és ezzel házasulandó korba lépnek.
Amikor azt tudakoltam, hogy összesen hány gyerek született a családjában, …
… az egyik helyi férfi a saját karját szinte palatáblaként használva elkezdte írni a válaszokat: neki született 6 gyereke, a második feleségnek 7, a harmadiknak 4, végül a negyediknek 5, azaz a férjének összesen 22 gyereke született.
Körbejártuk a falut
A faluban (többek között a tető nyersanyagának nehéz beszerezhetősége miatt) elkezdtek a falubeliek kőből „modern” házakat is építeni. Az első képen látható kőház egy olyan asszonyé, aki a tóparton, az önkormányzatnál dolgozik, fizetést kap. Mint a falubeliek elmondták, ezért is tellett neki kőházra, amelyben ráadásul (napelemmel használt) tévét is tart, a falubeliek odajárnak meccset nézni.
A második képen pedig két sütögetőhely látható. Ilyeneket használnak a falu lakói arra, hogy a tóból kifogott, eladásra szánt halakat megfüstöljék, amivel a hal kb. egy hétre tartósítható.
Amikor már körbejártuk kicsit a falut, derült ki, hogy nem véletlenül nem láttunk hagyományos díszbe öltözött törzsbelieket. Ugyanis azok a nők és férfiak, akik be voltak öltözve, elbújtak előlünk az egyik kunyhóban és csak akkor jöttek elő táncolni, amikor visszaértünk, ld. a következő kisfilmben.
A viseletük sokban hasonlít a samburu törzsbeliekéhez, de vannak jól látható különbségek is. Ilyen például a férfiak derekuk köré tekert rózsaszín leple, vagy a nők nyakékének az alakja.
A felöltött díszeket …
… természetesen egyedileg maguk …
… vagy akár női családtagjaik készítik számukra.
Nem láttunk két egyformát.
Számomra persze a portrék készítése legalább annyira fontos volt, mint a viseletek bemutatása.
Körbehajóztuk a szigetet
A látogatás után még körbecsónakáztuk a szigetet, látva, hogy még több kisebb falu is található rajta.
A parton is láttunk halászó nőt, de a férfiak inkább ilyen kis egy-két személyes, balsa fából készült igen könnyű (talán 5 kg egy ilyen!) csónakokkal járnak a tóra halászni.
A tóparton élők közül is sokan halászatból tartják fenn magukat. Ez a két kép abban a pici városban, Kampi Ya Samakiban készült, ahol megszálltunk. Látható, mennyire „nagyüzemben” folyik a halak füstölése.
Tovább északra a Nagy-hasadékvölgyben
Ez már egy másik nap története, amikor továbbindultunk Kampi Ya Samakiból, a Baringo-tavat észak felől megkerülve. Az út mentén ilyen sziklafal állt sok-sok kilométeren keresztül, a Nagy-hasadékvölgyet (Great Rift Valley) jelképezve.
Ezzel a látvánnyal búcsúztunk a tótól és indultunk tovább kb. 130 kilométerre keletre, Suguta Marmar vidékére, ahol először elvitt bennünket túravezetőnk John Kaara Kabuga egy samburu faluba.
Egy samburu faluban
Igen, Kedves Olvasó, jól emlékszel, ebben a sorozatban volt már egyszer szó a samburu törzsről, de abban a cikkben több élményből összeollózott részletek voltak csak olvashatóak, igazi hagyományos samburu faluban korábban még nem jártunk.
Ez a vidék kevésbé puszta mint pl. a Turkana-tó környéke, de azért itt is csak nagyon nomád körülmények fogadják a látogatót, ld. a következő videóban, amelynek a végén már odaérünk a faluba.
Bár ahova megérkeztünk, láttunk legalább 8-10 kunyhót, ez mégis inkáb a „tanyavilág” szóval jellemezhető leginkább.
Ezen a környéken, mondjuk egy 2 kilométeres körben él nagyjából 5-800 ember. A faluban a házigazdánk Saruni Lesamanja volt, aki a képen shukában (vékony, de kellemesen meleg takaró) és a férfiak számára elmaradhatatlan bottal látható a kunyhója előtt a fiával és testvérével. Saruni beinvitált minket a kunyhójába.
Egy samburu kunyhó belülről
A kunyhó belseje már bizonyos mértékig a hagyományostól eltérő beosztású, hiszen a gyerekeiknek is, a szülőknek is külön „hálószobája” van, ld. a következő kisfilmben.
Miután megittuk a kedvünkért, kecsketejjel és mérhetetlen mennyiségű cukorral édesített kenyai teát, amit házigazdánk felesége a kunyhó nyílt tűzén főzött, és furcs módon chai-nak hívják (fonetikusan csáj-nak ejtik, pont úgy, ahogyan azt az oroszok hívják: чай), meglátogathattuk Saruni mamáját is a szomszéd kunyhóban.
Ez az asszony nem tudott előre az érkezésünkről, de kitörő örömmel üdvözölte túravezetőnket, Johnt, aki ezer éve jár sűrűn erre. A hölgy 92 éves létére elképesztően fürgén mozgott, gyorsan bement a kunyhójába, hogy felöltse az ünneplő nyakdíszét és azzal állhasson a kamerám elé.
Fotózás közben Johnnal egy jót beszélgettek, majd ő is odajött, ahol az előzetes megállapodás szerint gyülekeztek a kedvünkért a moranok (samburu harcosok).
A moranok (samburu harcosok)
A samburu törzs tagjait egyébként szokták „a pillangó nép”-nek is nevezni, a Google Arts&Culture cikke szerint azért, mert „hagyományosan állatbőrből, gyöngyökből, kagylókból és sárgarézből készítenek ruhákat és dísztárgyakat. A férfiak vörös okkerrel festik a hajukat. A harcosok (moránok) hosszú hajukat copfban tartják, és színesebb öltözékbe öltöznek, mint a közösség többi tagja. A nők gyönyörű, sokszínű gyöngyös nyakláncokkal és egyéb hagyományos ékszerekkel díszítik magukat.” De a következő képekből ez sokkal jobban érthetővé válik.
Amint a helyiek elmondták, a samburu férfiakból általában 14-28 év között lesznek moranok, azaz harcosok. Moran 14 évig lehet valaki, olyanok egy kicsit, mint egy hadsereg. Ha az új generáció felnő akkor a régiek visszavonulnak. Az egész 2X7 éves moran periódusról és a hétévenként megrendezett beavatási szertartásról érdemes elolvasni a National Geographic cikkét.
Alapjában véve nem csak az a feladatuk, hogy a közösséget és az állatállományt megvédjék a külső (elsősorban vadállati) támadásoktól, hanem az is, hogy a szárazabb évszakokban az állataiknak megfelelő legelőt keressenek, a nyájakat ezekre tereljék.
A harcosok nem ehetnek a nők előtt, így az anyjuk házában sem, csak félrevonulva. Nem ihatnak tejet egyedül csak ha legalább ketten vannak, azaz megosztják amijük van. Az állatok leölését a nők nem láthatják, az a férfiak dolga.
Most azért találkozhattunk velük a faluban, mert az esős időszak végére már a falu környezetében is volt megfelelő legelő, így a harcosok otthon lehettek.
A viselet
Kenya északi részén több olyan törzs is él a samburukon kívül, amelyeknek nagyon hasonló a viseletük (pl. a rendille, el molo stb.), de itt is vannak jellegzetességek. Például a férfiaknál a több egyszínű (sokszor sárga piros és világoskék) anyagokból összerakott felsőszoknya(?), ami alatt általában shukát viselnek. A hajukat pedig állatzsírból és vörös okkerből készült kencével kenik be, majd befonják.
A harcosokat ábrázoló képekből két olyan is van ebben a cikkben (egy feljebb illetve egy lejjebb), ahol olyan harcosok is láthatóak, akiknek a feje be van kötve. Az ő esetükben ez azt jelenti, hogy valamelyik családtagjukat elvesztették, ez tehát náluk a gyász jele. Ilyenkor levágják a hajukat és hálót tesznek rá.
Az első képen látható fekete-fehér gyöngysor a férfi testén azt jelenti, hogy ő még nem házas. Amint megtalálja a választottját, a gyöngysort odaadja a kiválasztott lánynak illetve annak családjának. A lány vagy a család mondhat nemet, de ha elfogadja, onnantól ők egy jegyespár.
A nyakékeknél már több alkalommal megfigyeltem, hogy sokszor előfordul a kenyai színek (fekete-piros-zöld egy-egy fehér csíkkal), vagy akár az egész lándzsás címeres zászló beleszövése gyönygyökből.
A végtagokon pedig nem csak karpereceket, karkötőket hordanak, hanem úgy mondanám „lábkötő”-ket is.
Samburu lányok
A harcosok után előkerültek a lányok is. Négy kislány öltözött fel ünnepi viseletbe a kedvünkért. Láthatóan az egyikük már megtalálta leendő párját (ő szerepel ennek a cikknek a nyitóképén is). A lányok a fiúk társaságában annyira meg voltak szeppenve, hogy meg kellett kérnem a fiúkat, menjenek egy kicsit arrébb, hogy a lányokat is nyugodtan lefotózhassam.
Még ezután is az egyik kislányt a világ minden kincséért sem nagyon lehetett meggyőznöm (persze a tolmács segítségével) arról, hogy legalább néha pillantson fel, annyira meg volt illetődve és mindenáron el akart bújni a többiek mögé.
Pedig talán ő volt négyük közül a legszebb a maga körülbelül 12-15 évével.
A többiek azért jobbára hagyták a fotóst dolgozni, megörökítendő ezeket a káprázatos viseleteket.
És IGEN, sikerült egyszer mind a négyük pillantását is elkapni!
Ugye milyen pazar ez a sok gyöngysor?
A többi falubeli
A fotózást követte házigazdánk felesége és mamája is, élénken beszélgetve.
A falu többi lakója inkább csak távolabbról követte az eseményeket,…
… bár mire a fotózással végeztem, összegyűlt néhány asszony a faluból. Az ő öltözetükön is látható, …
… hogy ezeknek a magakészítette ékszereknek a viselése messze nem csak „a turisták kedvéért” történik, hanem a mindennapok része.
Nem beöltözés hanem élő hagyomány
A falut elhagyva ezt két másik példával is szeretném még alátámasztani.
Az első ez a kép, amelyet az országúton haladva, menetközben, az út mentén a tehenét hajtó, hagyományos samburu viseletbe öltözött pásztorról készítettem.
A másik pedig ez a befejező képsorozat. A falu után Nairobi felé hazamenet még megálltunk vagy 30 kilométerrel arrébb Suguta Marmar Centre-ben, ami egy pici falu, de minden hétfőn kirakodó- és álltvásárt tartanak benne a környékbelieknek. Elsősorban az állatokat adják-veszik itt, …
… de az égvilágon mindent lehet kapni ezeken túl is. Ilyen helyeken az emberek nem nagyon rajonganak a kameráért, így a képek többsége „csípőből” készült. Az első képen egy pokot nő, a másodikon egy samburu férfi jött épp felém.
John Kaara odavezetett egy asszonyhoz, aki a lányával együtt mindenféle gyógyító gyökereket árult, ő vett is egy-két dolgot. John szerint „ez a helyi kórház”.
A második képen pedig a daasanach törzsből származó férfiak árulták törzsük jellegzetes termékét, a dohányt. John szerint szinte minden törzsnek megvan a tradícionális áruja, amivel kereskedik. Engem meglepett, hogy ez épp a dohány, annak minden változatával (van, amit rágni kell, van amit felszippantani vagy épp elfüstölni valót sodorni belőle), ugyanis 3,5 éves tartózkodásunk alatt olyan ritkán láttam kenyait dohányozni, hogy biztos vagyok benne, három ujjam elég lenne a megszámolásukhoz. De azt utólag olvastam pont ennek az írásnak a kapcsán a fent már idézett cikkben, hogy a njemp törzs idősebb férfi tagjai külön „tubákos szelencét” hordtak maguknál, a cikkben egy fotó is van ilyenről, tehát a kereskedésnek nyilván vannak régi hagyományai és a dohánynak vásárlói is.
Ez a kép pedig végképp igazolja, ha valaki eddig nem hitte el, hogy a samburu moranok nem csak a mi kedvünkért öltöztek be a faluban, hiszen itt a piacon is belebotlottunk (legalább) kettőjükbe, akik ugyanolyan gazdagon díszítve jártak.
Miután megegyeztünk velük némi aprópénzben, hajlandók voltak pózolni is nekem.
A samburu piac
A piacon sok bádoglemezből felépített bódé működik, minden elképzelhetőt árulva, …
… de én továbbra is elsősorban az arra járó embereket igyekeztem lefotózni. A második képen egy samburu asszonyt, míg a következőkön …
… először samburu, majd pokot asszonyokat és lányokat, végül ismét egy szamburu asszonyt sikerült megörökíteni. Utóbbit annak kapcsán, hogy John Bogi kérésére megkérdezte tőle, mennyiért adná el ezt a gyönyörű, gyöngyökből kirakott nyakékét.
A válasz 5000 kenyai shilling volt (ez ma kb. 12,500 magyar forintnak felel meg) és ez az összeg sajnos messze felülmúlta Bogi várakozását így nem lett a végén belőle üzlet.
Ezzel nem csak ennek a túránknak értünk a végére, hanem az afrikai törzsekről szóló cikksorozatomnak is.
2023. június 24. @ 9:12
Nagyon részletgazdag kép és írás, mint mindíg. Köszönöm szépen, hogy interaktívan részese lehettem csodálatos utazasaitoknak! 🫠
2023. június 24. @ 9:18
Köszi. Afrikai kalandjainknak lassan vége, de azután vár ránk Latin-Amerika!